Szenes Piroska: Csillag a homlokán

— No, rajtad meglátszik, hogy a Kata lánya vagy — nevetett az asszony. Bár most estefelé már elég csípős volt a levegő, Jela néni szétterült mellét csak egy ráncos házivászon ing takarta, széles csípején elevenen mozgott a ráncos kartonszoknya. Katának fickándozni kezdett a szíve, amint Jela nénit nézte, szerette volna megcsókolni, de mert az nem nyújtotta arcát, nem merte. A nyitott konyhaajtóból egy gyerek jött elő, tízéves, kezében ostort tartott. — Ez Styefo — mondta Jela néni. — Gyere ide, fiam. Katát váratlanul megütötte ez a név, megrándult az arca. A gyerek vizeskék tekintettel bámult rá, nem mozdult, és nem szólt. Nagy pofacsontú, sovány gyerek volt, és nem hasonlított az anyjához. — No, te mafla! — mondta anyja rövid nevetéssel. Bementek a konyhába, Kata köszönt. — Isten hozott — mondta a nénje. A nagy asztal friss kenyérrel volt megrakva, megtöltötte a konyhát kedves illatával, a kemencéből még áradt a meleg. Nagyon jó volt itt lenni. — Mindig szerdán sütöm a kenyeret — mondta Jela néni —, hogy vasárnapra már ne legyen friss, mert akkor vasárnap unalmukban mind felfalnák a puha kenyeret az én embereim. — A másik fia nagyobb? — kérdezte Kata. — Mit gondolsz? Hogy nagyobb-e? Tizenkilenc éves legény, legszebb a környéken. A lányok csak úgy szaladnak utána. — Ejha! — nevetett Kata. A kemence szélén krumplileves párolgott, azt Jela néni kiöntötte pléhtányérra. — Nesze, neked tettem el ebédről, hogy megmelegedj, ha megjössz. Estére már úgyis a kastélyban vacsorázol. — Kastély van itt? — kérdezte fölragyogva Kata. — Kastélyban laknak a bérlő urak? — Hát csak olyan kis kastély az. De az urak finom urak, nem zsidó bérlők. Az úr német ember, jószágigazgató volt 187