Szenes Piroska: Csillag a homlokán

a grófnál, a nagyságos asszony meg professzorka a grófi gyerekeknél. Aztán mikor össze akartak házasodni, a gróf úr nekik adta bérletbe ezt a birtokot. Kata kanalazta a jóleső meleg levest, és csillogó szemmel figyelte nénjét. Egyszer eszébe jutott, hogy Jela néni éppen csak megkérdezte, hogy van az anyja, többet nem kérdezett semmit róluk. Mintha ez egy egészen más világ lett volna, levegőfallal lezárva, ahol alig tudnak valaki másról. Most ő is ebben a másik világban van, és kissé ránehezedett a mellére az idegen levegő. — Jön a bácsi — mondta Jela néni. Kopogó léptek hallatszottak a köves pitvaron. Egy magas parasztember lépett be kopott ködmönben, Kata fölállt előtte. Az embernek erős pofacsontú, sovány arca volt, és nyugtalanul repdeső vizeskék szeme. Meglátta a kislányt, és rögtön az asztalra, félig üres tányérjára nézett. Kata ezt észrevette, és rosszul érezte magát. — Hát te vagy az? — kérdezte gyorsan a bácsi, aztán elfordulva kezdte a ködmönét vetni. — Nem hozott valamit? — sustorogta a fia tapadósan. — Hagyj békén, neked mindig kell valami. Anyád hogy van? — kérdezte Katától, rá se nézve. — Köszönöm szépen, jól — mondta ő halkan. — No, edd meg azt a kis levest, Katka — szólt a nénje. — Már köszönöm, nem vagyok éhes. Messze van a kastély, ahova mennem kell? — Á, dehogy, majd megmutatom. Hát már mégy? Nem várod be Januskót? Igaz, hogy ő későn jár haza a fűrészgyárból, ahol dolgozik, a városban. — Van valami ruhád? — kérdezte hirtelen és élesen a bácsi. Kata megrezzent. — Itt van a ládikám az asztal alatt. — Á ja. Mert nem láttam — motyogta megnyugodva. — Ez nem jó ember — gondolta Kata. Lehunyta szemét egy pillanatra, és anyja eltűnt alakját próbálta megjelentetni. Jela néni kendőt vett magára, hogy megmutassa az utat 188