Szenes Piroska: Csillag a homlokán

sokáig kell-e utazni az átszállásig. A kalauz magas fiatalember volt, nagyon rendes ruhát viselt, az óráját aranyláncon hordta, és büszkén lenézett az emberekre, ha valamit kérdeztek. — Messze —• felelt kurtán Katának, és ő nem mert tovább kérdezni, csak aggodalmas és kérdő szemeket vetett rá, ha átment a kocsin. — Ne féljen semmit, kisasszony, majd én szólok — mosolygott viccesen egy bőrkabátos, testes férfi, aki lábait szétvetve dűlt hátra a padon. — Melyik ezredhez tetszik bevonulni? — a kis katonaládára mutatott. Kata egy pillanatra elmosolyodott, az tetszett neki, hogy kisasszonynak szólította, de az ember különben nem tetszett. Olyan vastag arca volt, orra, szája, minden vastag. Szemébe húzta kendőjét, a földre nézett, és hallgatott. Egyszer csak jött a kalauz, és odaszólt, hogy már készülhet. Kata mindjárt felugrott ijedten, kihúzta ládáját a nyitott peronra, és állt a hideg huzatban, pedig még jó sokára jött az állomás. A vonat még meg sem állt, máris megrohanta egy nagy csapat parasztember hangosan tolakodva. Kata megijedt, hogy nem fog tudni leszállni, a ládája után kapott. De a kalauz ott volt mögötte. — Csak tessék leszállni — szólt, és unott, szenvtelen arccal leadta a ládácskát. — Köszönöm — rebegte Kata meglepetten, de a kalauz nem felelt, továbbment. A lányka körülnézett. Nagy állomáson volt, aminőket nyáron látott útközben, de a falu vagy város olyan messze lehetett, hogy alig látszott. A vonat egyszerre elszaladt, és a pályaudvar varázsütésre kiürült. Olyan csend lett, hogy hallatszott a jelzőlámpák csengetése az irodából. Egy őr lámpát lógatva lassan ment előtte. Itt fél órát kellett várnia a másik vonatra, többen voltak, akik vártak, de azok bementek a váróterembe, mert elég hűvös volt. Ö a hideg őszi napra húzta ládácskáját, és leült rá lekváros lepényt eszegetni. Jól érezte magát, szelíd elhagyatottságban. Otthona mintha elsüllyedt volna mögötte, és csak enyhe bánatot hagyott hátra. A jelen élt csak igazán, üldögélés a friss napon. 183