Szenes Piroska: Csillag a homlokán

Könyökét térdére támasztotta, kezébe fejét, és magában lassan dúdolt. Egyszerre megelevenedett az elhagyott peron, emberek buggyantak ki az ajtókon hangos csordulással, a villamos óra berregett, a jelzőharang megszólalt, és lihegve, fújva beszuszogott a kis vonat. — Oh, de elfáradt szegényke! — gondolta a kislány, és fölnevetett. De rögtön megijedt, hogy elszalad, még mielőtt felszállhatna, és rohant feléje. Délután fél kettőkor megérkezett a városba, ahonnan már nem vezetett tovább vonat. Gyalog kellett megtenni még a másfél órás utat. Megállt az állomáson, mert nem tudta, merre menjen, kicsit szorongva és elbámészkodva nézte a jövő-menő embereket. De senki sem nézett rá, és senkit sem mert megszólítani. Végre őt szólította meg egy rekedt hang: — Mire vársz, kislány? Egy öreg vasúti őr volt, fekete bőrködmönben, ő aztán útbaigazította. Hosszú utcán kellett végigmennie, mely átszelte a városkát, és tovább országúttá változott. Földszintes házak álltak kétoldalt, amerre elhaladt, de úriasak sok üzlettel. Kata elfogódva ment rajta végig, alig mert pillantást vetni a nagyszerű kirakatokra, ha a nagy hasú kereskedő az ajtóban állt. Még sohasem volt városban, nagyon finomnak tetszett neki. Egy utcasarkon meglátta a templomot, óriási nagy kapuja volt. Egy kirakatban akkora festett baba állt, mint egy eleven asszony, és rózsaszín selyemruhába volt öltözve. Majdnem megijedt tőle, mikor hirtelen odanézett. Eszébe jutott a fekete gyerek az intézőék előszobájában, és nevetett. Egy széles szoknyás pesztonka, aki kocsit tolt, csodálkozva nézett rá. Vajon milyenek lesznek a gyerekek, akiket majd rám bíznak? — gondolta. Már kiért a városból, puha porban ment. Itt minden olyan csendes volt, hogy az embernek csendes lett a szíve is. Szép idő volt, nehéznek találta a csizmáit. Leült az út mentén, lehúzta és vállára akasztotta, így gyorsabban vitte kis katonaládáját. Később néhány szekér húzott el mellette, nagy port vertek fel, az emberek csodálkozva fordították vissza 184