Szenes Piroska: Csillag a homlokán

lába jár, meg se lökött többé más kislányt, meg se húzta többé a más lebegő varkocsát, csak neki ütött picekcsapóval a kemény ülepére. Most nem szólt semmit, csak büszkén, hódítón és udvarolva ránevetett a keskeny, világos szemével. Kata ült a jégen, torkában gyenge bőre alatt gyöngyözött a boldogságtól illetődött kacagás. Fölnézett a fiúra fényes szemmel, az meg hirtelen elkapta a kislány csizmás lábát, szügybe vágott fejjel vágtatni kezdett vele a jégen, mint egy megvadult kis bika. Iszonyú sikítozás, nevetés támadt. Kata ráncos szoknyája felcsúszott, a meztelen ülőkéjén szánkázott a jégen, mégis búgva kacagott a gyönyörűségtől. A kamaszok combjukat csapkodták, úgy röhögtek. Akkor feltűnt az utcán a nagyságos asszony fekete bundás előkelő alakja, a nevelőnő pedig kézen fogva vezette a kis kisasszonyt. — Emil! — kiáltott bosszúsan, és szigorúan összerántotta szemöldökét. A viháncolás egyszerre megszűnt. A gyerekek rámeresztették kék szemüket a dámára és a szőke kislányra, akinek csillogó haja elborzolódott prémgallérkáján. A kislány ugyanolyan kék szemekkel nézett vissza, éppolyan tartózkodva, kíváncsin és irigykedve, mint ők; aztán a nevelőkisasszony továbbmenésre noszogatta. Emil elengedte a kis Kata lábát, és izgatott lélegzetét jól nevelten visszatartva anyja mellé lépett. Csak egy lopott pillantást vetett még a kislányra, aztán mind a négyen továbbmentek a templom felé. Kata még egy pillanatig ott maradt a jégen. Sebes lélegzete mint tejfehér füst tódult ki a száján, aztán megérezte a jég hidegét, fölhorzsolt bőre forró lüktetését, és felugrott. Gyorsan elkapta kendőjét, már egy nagy fiú ki akarta rántani kezéből, és kopogósan felszaladt a hídra. Nevető kórus kísérte, valaki odakiáltotta, hogy mijén csúszott. De ő tudta, hogy ez csak irigység, megriszálta magát, és viszszafordulva kiöltötte a hideg levegőre párázó nyelvét. A mamka már zsörtölődve várta vissza. 12