Szenes Piroska: Csillag a homlokán
— Emberek, asszonyok! — kiáltott Zelenyák, nyugodt és elégedett volt a hangja. — Pihenni legények, raszt! Holnap is lesz még nap, Istennek hála. — Kaphatsz még munkából eleget — morgott az öreg Lahota. — Majd pihenünk a földben, atyus. — Nagyon biztosan, nagyon messze érzed még magad — morogta az öreg egészen magában, és ferde pillantást vetett az erős férfira. De az állt, mint a fa, és terelte a csűrbe az embereket. — Marka, gyere már! — Ej no, ne kiabálj! Azt hiszed, nálam nélkül nem szabad bemenned? Olyan mafla ez... — hencegett Marka. Egy magas legény volt vele, arcát nem lehetett a sötétben látni. Marka nagyon riszálta magát. — Mért barátkozol te ezzel a Marával ? — kérdezte Palkó. Kata most meg sem tudta volna mondani, olyan valaki másnak, messziről valónak érezte Markát, magát meg nagyon egy ed ül valónak. Egyszerre megharagudott Palkóra is. Mit jár olyan szorosan a háta mögött? Nem is köszönt el tőle, behúzódott a sarokba a megigazított lepedőjére, fölrázta morcosan a szalmát a feje alatt. Aztán a homályban lehullajtotta felső szoknyáját és pruszlik j át. A lányok is susogva, félkacajokkal vetkőződtek körülötte. Meglátta Pólát maga mellett, úgy érezte, hogy fel van hevülve, és haragosan elhúzódott tőle. — Kata ... — suttogta szalmáján fészkelődve Marka —, olyan fesákkal* beszélgettem. Akkora nagy, mint egy fa, fesák. — Hagyj békén! — morogta Kata. Egyszerre anyja jutott eszébe, és majdnem sírva fakadt. — Milyen gonosz, rossz lány vagyok én — gondolta magában. — Megígértem anyámnak, hogy mindjárt írok, és még nem írtam. Elbúsultan borította vállára, fejére szoknyáját, de nem bírt alatta elaludni. A július heve megakadt az alacsony * fess ember 127