Szenes Piroska: Csillag a homlokán

Énekeltek hosszan, édesen, búbánatosan. Katuska átölelte két karjával a térdét, és ragyogva énekelt. Boldog volt, az ének elhullámzó vizén ringott, szeme kisugárzott a sötét­ségből. — Te nagyon szépen énekelsz — szólt Palkó suttogva. Katka visszanézett rá, és mosolygott. Majd jobbra nézett, és balra nézett, ránevetett mindenkire, aki észrevette, biz­tatóan intett a csendes Markának, csak hogy lökje az éneket még jobban, föl az ég felé. Azt szerette volna, hogy min­denki úgy énekeljen, mint ő, teljes szívvel, megfeszülő mel­lel, hogy mindenki oly odaadón ömlessze ki torkán a szívét, az élet szeretetét, hogy remegjen meg belé a meleg föld is!, Már szinte maga is édes vágytól remegő hanggá vált, és a levegőbe szállt. Akkor véletlenül a csűr egyik homályos falánál Pólát látta meg. Ott ült a falhoz támaszkodva, egy fehér ruhás ember szorosan mellette ült. Éppen inteni akart Markának, Pólára mutatni, abba sem hagyva az éneket, mikor Póla a fal mellett lassan oldalra dőlt, alakja elolvadt a homályban, és a fehér folt ráborulva eltakarta. Katka elkapta tekintetét, a hang megakadt torkán. Még tovább énekelt, de már megzavarodva, és visszatért önmagához. Palkót szorosan a háta mögött érezte, és ez mintha aka­dályozta volna rendes lélegzetében. Marka egyszerre elcsú­szott mellőle, és amint az ének lassan elvékonyodva elhalt, mert nem volt a dalnak vége, csak elunták, hallotta vibráló hangját nevetni egy fehérlő csoport mellett. — Hol tanultál olyan szépen énekelni, Katuska? — kér­dezte Palkó, és igyekezett mély hangon beszélni. Katka észrevette és fölnevetett. — Hol tanultam, kérdezed? Mezőn tanultam, patak part­ján tanultam... Nem is tanultam! Mindjárt úgy születtem. — Énekelve? -Úgy. Nevettek. Az ének már mindenütt nevetésbe, csiklandós kacagásba vagy susogásba omlott. Előttük a legényke gyömöszölni kezdte az idős lányt, ők odanéztek, és zava­rodottan hallgattak. 126

Next

/
Thumbnails
Contents