Szenes Piroska: Csillag a homlokán
fel rá. Hűvösödő esti szellő lengett el izzadt fejük felett, sóhajtottak. A nagy alföldi ég borult föléjük magasan, a fáradtság lassan lesiklott róluk, mint az olaj. Mire a kását megkapták a szagos juhhússal, mindenki vidám lett és eleven, csoportok verődtek össze, és nagyzolva mesélték egymásnak az elvégzett munkát. Mint egy nyüzsgő tábor, olyan lett a csűrök környéke, a felgyúló villanylángok még csak halvány fénnyel égtek a gyöngyfényű ég alatt, az aratók feketepiros arca lágyabb színeket kapott. Asszonyok mozogtak ringva és otthonosan a férfiak között, bementek a csűrökbe, és holmikkal jöttek vissza, mintha háztartásukban gazdálkodtak volna. Néhol kisebb csoportok vonultak az egyre erősbödő homályba, fiatalok. A kislányok sokáig álltak a melegtől émelygős konyhán piszkos munkával elfoglalva, vágyódtak kifelé. Mire viszszakerültek társaikhoz, már sötét volt, és lágy, vontatott szlovák dalok szálltak, mint tiszta füst, a sötét magyar ég felé. A villanyfények elől mindenki elhúzódott. Az idősebb férfiak egyfelől, pipáik szipákoló fénye néha megvilágított egy szájszögletet. A fiatalok nagy elmálló foltban másfelé. Más csomóban a lányok, de a legények gyolcstól fehérlő foltjai el-elnyeltek közülük néhányat. Énekük elszállt a majorság fölött, senki az itteniekből feléjük nem közeledett, énekük visszhangtalan volt. De ők, míg énekeltek, nem érezték magukat idegenben. Katka és Marka szaladtak az ének felé, és belevetették magukat, mint egy langymeleg tóba. — Keressük meg Pólát — mondta Marka lihegve a futástól. — Majd egész nap nem láttam. Keresték Pólát, de nem találták. Hangosan kiáltani az ének miatt nem akartak. Akkor a fiatalok széléről Zelenyák Palkó hangja szólt feléjük: — Üljetek ide, Katka! Kissé megtisztelve ültek mellé a földre. Egy erős nyakú fiatal legényke tekintett vissza rájuk, egészen kis krumpliorra volt, és amint nevetett, akkora szája, hogy majdnem a füléig ért. Nevetni kellett rajta. Egy jó idős lány ült mellette, és karjával a legényke vállára támaszkodott. 125