Szenes Piroska: Csillag a homlokán

voltak itt nagy latrok is, akik csak úgy ujjasban ordítoztak, és mindenkit fellöktek maguk körül. A kislányok derekára vastag kendő volt kötve, de többet sikoltoztak, mint csúszkáltak. Gyávák voltak. A kis Kata ragyogó szemmel torpant meg futtában. Kerek arca oly piros volt, mint a bíborszínű királynéalma, forró pára repült ki felpattant szájából, valamit kiáltott volna, vagy csak sikoltani akart ő is, belesikítani a sikongó gyönyörűségbe, szívét ficánkoló öröm, sóvárgás szorította. Akkor valaki hátulról meglökte. Nem nagyon gorombán, csak éppen hogy lepottyant, és ülve rácsúszott a jégre. Hangos nevetés csattant fel körülötte, neki is nevetés gyöngyözött a torkán, felnézett. A fiatalúr állt fölötte, lábát szétvetette a jégen, öklét a zsebébe gyúrta. Nem szólt semmit, keskeny száját is összeszorította, csak szeme kacagott a kis Katára. A fiatalúr! Tízéves volt, de nagy, erős vállú fiú. Éppolyan naptól, levegőtől barnított szőke bőre, puha lenhaja, ugyanolyan pisze orra és búzakék szeme volt, mint a szlovák parasztgyerekeknek, pedig magyar birtokos úr volt az apja. Csak aranygombos sötétkék kabátja, a kefe nyoma félrecsapott hódprém sapkája alól homlokába hulló puha haján, fejének úri tartása különböztette meg a többi gyerektől. Mégis micsoda különbség volt ez! A parasztgyerekek tiszteletet sugároztak felé, pedig már negyedik éve járt velük a falusi iskolába, amint azt apja a példaadás kedvéért megkívánta, így ő volt az egyetlen, aki tényleg tudott is magyarul a közömbösségbe roskadt öreg tanítón kívül, a tanító kénytelen volt szlovák magyarázatokat fűzni a magyar könyvekhez, ha azt akarta, hogy valamit tudjanak is a rábízott gyerekek. A fiatalúr szeretett verekedni, jobb képén most is félig hegedt karmolás látszott. De jó pajtás volt, nyáron elcsavargott a többivel az erdőbe, és hogy ruháján ne látszódjon, merre járt, pőrére vetkőzött, úgy mászott a fára. A kisleányok imádták, hozzáütődtek és elszaladtak, félrefordultak és visszapislantottak. De amióta a kis Kata iskoU