Szenes Piroska: Csillag a homlokán

Innen kezdődtek már az uradalmi földek. Előbb óriási zöld táblákban a cukorrépa, aztán búza, árpa és búza, búza és búza, beláthatatlan sárga tengerben. Mentek, mentek a gabona vállig érő hullámaiban, elkábultan; a napsütötte sárgaságtól káprázatba estek. Hirtelen bukkantak ki a majorhoz, majd beleütközve a magtárak magas fehér falaiba. Egész város volt itt hosszúra nyúló fehér épületekből, csűrökből, magtárakból, pajtákból, istállókból és ólakból. Aztán jöttek a sárga béresházak, a tisztviselők árnyas fáktól védett házai, és oldalt az országúttól, magas kőfallal kerítve, nagy park közepén a kastély, melynek csak dupla barokk teteje látszott az évszázados fák kövér koronája mögül. Itt a marhának, igásállatnak, rózsaszín sertésnek, baromfinak, zsírnak, húsnak, friss főzeléknek, finom gyümölcsöknek, tejnek és vajnak, szagos virágnak oly nehéz, húsos, zsíros, trágyás, fűszeres, szagos és üde illata, fojtogató tömege ömlött szét, mintha egy tenger tömött és mozdulatlan hullámai lettek volna, a tenger gazdagságé. Az embereket elnyelte százával, amint beléptek, hogy kicsinyeknek és gyámoltalanoknak érezték magukat. Zelenyák megszólított egy bérest, és elment megkeresni az irodát. A béres istállót tisztított. Vasvillával húzta ki a nehéz szagú trágyás szalmát a hídlás alól. Mogorva parasztember volt, a feje búbján nagyon zsíros kalap ült, és rá sem nézett az aratókra. — Milyen haragos ember — súgta Kata Markának rebegő szemmel. Az emberek is halkan beszéltek, és lassan nézegettek szét, mintha egy béres mogorvasága az egész uradalomét jelentette volna. Kata fáradtnak érezte magát, felemelte felső szoknyáját, és leült a földre. Kissé sebesen tette le magát, megnyekkent és fölnevetett. Egy lány lenézett rá, erre ő biztatón a földre veregetett. — Igazad van, kis Kata — szólt a lány —, ne álljon az, aki ülhet. Megpenderítette ő is rövid szoknyáját, és egymás után a lányok. Lecuppantak a meleg földre, meztelen térdük, combjuk is félig, bronzosan fénylett a napon, nyögés, ne108