Szenes Piroska: Csillag a homlokán

Idegen faluban járni, utcahosszat énekelni... A tornáccal udvarnak forduló házacskákból ugató kutyák és harsány gyerekek futottak ki, kis gatyás, fekete lajbis fiúgyerekek és kis, borzas kutyák. De csakhamar asszonyok is kijöttek a ház elé, lassan a kerítésig jöttek, és nekitámaszkodtak. Nézték az éneklő aratókat, tekintetükben harag és gúny volt. Egy nyeszlett kis ház előtt egy csoport férfi fordította feléjük hallgatagon naptól szikkadt arcát. Emberek álldogáltak az utcán aratásidőben. Egy magas, sovány asszony kiszaladt az utcára, meztelen, száraz karján kisgyereket tartott, és ahogy az aratók feléje közeledtek, üres, magas hangon kiáltott: — Ó, a büdös tótok, de vígan vannak! — Nem elég nekik az ország — szólt a férfiak egyike. — A szegény ember kenyere kell nekik. — Mért nem maradhattak otthon, büdös drótosok? — Jó lesz hallgatni — felelt oda Zelenyák magyarul. — Jobb lesz, ha hallgatnak. — Arca vörös volt, kék szeme elfeketedett. — A szájunkat pedig be nem tömitek! — kiáltott egy kicsi ember. Zelenyák lenézett rá. — Mit akar kend, mit kiabál? Mi tán nem vagyunk szegény emberek? — Akkor legyen annyi tisztességtek ... — Mért nincs akkor bennetek annyi becsület? ... — Kerestetek volna munkát másfelé! — ... ha mink hadakozunk az uradalommal... — Mi? ... — kiáltoztak utánuk az emberek. A magas asszony vonítva átkozta őket, a falu felső végén már mindenki kint állt a ház előtt. Mint a spirituszláng, úgy futott végig a falun az ellenségeskedés. — Mi vagyunk itthon, itt mi vagyunk otthon, menjetek a fenébe! — kiáltottak rájuk minden oldalról. ök úgy tettek, mintha nem is hallottak volna semmit, de az ének lehervadt ajkukról, és arcuk elsötétedett. Fellélegeztek, mikor kiértek a faluból. 107