Szenes Piroska: Csillag a homlokán

jött, hogy mindjárt megérkeznek. Még több kocsiban jöttek aratók, és ő felelős felsőbbséggel járt közöttük. A hírnek mindenki megörült, elég volt reggel óta a forró mozgó szobában. Űjból elevenség támadt, pakoltak és az alvókat költögették esetlen tréfákkal. Kata még mindig az ablak mellett állt, a közeledő falut nézte, amint a nagy síkságban a földhöz lapult. Az állomástól felporzó kocsiút mutatott feléje, de a szekerek eltűntek a magas gabonaföldek között. Az állomástól gyalog kellett eljutni az uradalomig, keresztül a falun. Megvárták egymást a leszállásnál, aztán sorba verődtek. Zelenyák került az élre magától értetőleg, mentek utána, pedig ő sem ismerte még az utat. A forró, szürke por bokáig ért, a meztelen fekete lábak puhán sülylyedtek belé. Kata Markával és Pólával a csapat utolján járt a lányok között, kis batyuja lepedőben keresztbe kötve a hátán, és rúgta a port, hogy fekete szempillái nevető szeme körül szürkék lettek. Aztán rászóltak, hogy menjen csendesebben. Jegenyesor szegélyezte az utat, a fák suhogtak a levegőben szél nélkül is. A jegenyés országúton mentek a magyar falu felé a szlovákok, behajtott kaszáikat vállukon vitték, a lányok sarlóikat batyuikon. A falu kihaltnak látszott, de csak leskelődött lelapulva a forró napon. A szlovákok úgy mentek feléje, mintha ellenséges földön járnának. Egyenesen jártak, szívük riadt volt, és dacos is, mert bűnösnek is, ártatlannak is érezték magukat. Befordultak a kugliakácokkal szegett hosszú utcára, és akkor egy fiatal legény egy hirtelen kirobbanó vidám katonanótával szakította le magáról a szorító érzést. Az egész csapat fellélegzett, és utánakapott a nótának: — Megállj, kedves, kiváltalak. Száz forintért ideadnak! — Nem adnak, Anyicska, nem adnak. Mert még egy ilyen vitéz bakát nem kapnak. Énekelt Kata harsányan és kicsattanó boldogsággal. Ez igen, ez igen, ez már élet! 206