Családi Krónika – Csehszlovákiai magyar elbeszélők 1948-1979

Grendel Lajos - Hűtlenek

eljött apámhoz, s apám megijedt, hogy Petrik lelövi. Anyám akkor már a földben volt. Mindez most újra meg újra az eszembe jut. A városunk, ahová nem kívánkozom vissza, de egyszer látni szeretném még, és látni is fogom. Ha majd meghal az apám, s én elutazom a temetésére. Állami temetés lesz, sok-sok koszorúval, a sírkőbe aranybetűkkel vésik be a nevét. Akkor talán az anyám neve is felkerül oda. Ezekről a dolgokról azonban hiába is beszélnék Sanyinak. Közben felkel a nap, lőttek az egésznek. Simái, az ügyeletes nevelő négy óra tájban felkattintja a villanyt a hálószobában, pedig pirkad már, s egyébként is tudja, hogy az ablak mellett alszom. Rögtön meg is kérdem tőle, mért gyújtott lámpát. De ő a sírógörcseivel küszködik. Csak hadonászik az orrom előtt, összevissza beszél, összefüggéstelenül és zavarosan. Az éjszaka megszöktek ketten. Elég egy pillantást vetnem rá. Az arca gyűrött, a haja kócos, a szempillái összeragadnak. Hát ez az! Nem bírják az éjszakai ügyeletet, amint az óra elüti az éjfélt, lekoppan a szemük, kihull a könyv a kezükből, amit épp olvasnak, mindegy, hogy tíz éve vannak itt vagy csak tegnaptól. — A nevüket! Még a nevüket sem tudja. így vagyok velük. Simái persze fiatal, négy hónapja van minálunk, diplomáján meg se száradt még a tinta. Pszichológus. Persze, a mi intézetünkben előbb-utóbb mindenki kénytelen felcsapni pszichológusnak, a tanári végzettség nem elég, arra hamar rájönnek. Simái is úgy tett, mintha hinne a telep magasztos küldetésében. Azt hittem, majd ha a tapasztalat egy kis bölcsességet olt belé, igazi partnerem lehet. Tévedtem. Nem először. Simáiból is hiányzik az önfegyelem, a kitartás, ésv főleg: a kérlelhetetlen szigor önmagával szemben, amikor úgy érzi, lankad az ereje az igazság keresésében. De nem baj. Simái még zöldfülű, s ezek a kis stricik tapasztalt vén rókákat is félrevezettek már. S az éjszakai szolgálat valójában merő formaság. Simái csupán az előírásokat szegte meg. A szökevények tekintélyes hányada fényes nappal old kereket, szinte az egész telep szeme láttára. Szökésükben nem akadályozhatjuk meg őket, legfeljebb ha rendőröket vezényelnénk ki a kastély minden szegletébe. Csakhogy a mi intézetünk nem börtön. A rendőrség segít nekünk, de csak a végső esetben, a mi kifejezett kérésünkre avatkozik közbe. 388