Családi Krónika – Csehszlovákiai magyar elbeszélők 1948-1979

Grendel Lajos - Hűtlenek

HŰTLENEK Sanyi árkon-bokron át követ, de egy szót sem szól, amióta elhagytuk az intézetet. Jó ideje heverészünk már a fűben, minden cél nélkül, hajnali prédájául a kullancsoknak. Sanyinak a jobb keze fején tüske ejtette karcolás, a vér még nem alvadt meg, nedvesen csillog rajta. Időnként benyálazza a sebet, aztán a piszkos inge ujjával megtörli. Minden ruhadarab lötyög rajta, mintha külön-külön másra szabták volna. A nadrágja a földet söpri, lent a hajtásnál csupa sár. Az inge rövid is, szűk is, újra meg újra kicsúszik a nadrágjából, elöl-hátul csuromvíz a harmattól; cipőjén a madzag csomója útközben kioldódott, s a fűző végét beletaposta a bőrtalp recéibe. De így van ez jól. Végtére is nem kiránduláson vagyunk. Hasztalan könyörgök neki, hogy induljunk tovább. A végén belerúgok, nem durván, de azért érezze, hogy nem tréfálok. Meg se mozdul. Fáziskésésben van, mint mindig. Csak most eszmél rá, mennyire kilátástalan az egész. Mindenkit elkapnak. Én beszéltem rá Sanyit a szökésre, s végül is nem bánom, hogy magammal hoztam. Másfél éve került az intézetbe, akárcsak én, s azóta fásult közönnyel tűri a dresszírozást; az embernek sírni támad kedve tőle. Hát ezért. Ahogy itt a fűben gubbaszt, annyira ártatlan, el sem hiszem, hogy megerőszakolt egy tizenöt éves lányt. Valahogy másféléknek képzelem az ilyeneket. Az igazság az, hogy nem is tudom nagyon elképzelni. Ilyenkor mindig Marit látom magam előtt, meg azt a cigánylányt, aki esténként felkínálja magát a kávéház előtt, s mindig akad valaki, aki elmegy vele. Olyanok... nem is gondolná róluk az ember. Lehet, hogy az apám, dr. Tóth Ignác is, bár erre nézve semmiféle bizonyítékom nincs. Mégis — szeretném! Félálomban néha ott látom őt a kávéház előtt, látom, amint a cigánylány belekarol, s elindulnak valahová a kapuk alatt. Haza nem. Otthon minden az anyámra emlékeztet. Anyámat tíz éve temettük el, sírján a fakereszt elkorhadt azóta. Amikor Petrik Istvánt bebörtönözték, élt még. Nála javíttatta a cipőit; egyébként az apám is. Amikor Petrik kiszabadult, 387