Családi Krónika – Csehszlovákiai magyar elbeszélők 1948-1979

Grendel Lajos - Tanügy

hallom és tapintom, ami ez a lakás; nem tudom, milyen volt tegnap, és sejtelmem sincs róla, milyennek látnám holnap. Nem tudok viszonyítani, ezért észre sem vehetem, ami másodlagos, vagy ami szokatlan. Először szippantom be a levegőjét, és máris eldöntöm, sokszor eljövök még, amíg nem fogok mind tisztábban, mind egyértelműbben látni a homályban. Az igazgató pedig mintha csak a gondolataimba látna. — Van még egy szobám — mondja —, ha érdekli. Nem tudom eldönteni, célzás-e ez a ha érdekli, keresem benne az iróniát, de az igazgató már vezet is be a hálószobájába. Pedáns rend fogad, egészen szokatlan egy olyan férfi lakásában, aki egyedül él már huzamosabb ideje. Éppen csak körülnézek, ő elégedetten mosolyog, kissé úgy érzem, hogy a bolondját járatja velem. A hálószobából a fürdőbe nyílik egy ajtó, meg aztán van ott még egy, s rövid időre azon állapodik meg a tekintetem. Azonnal észreveszi. — Még egy szoba — mondja. — A fiam lakik benne. Negyedéves orvostanhallgató, de hiszen tudja bizonyára. Nem lehet bemenni; ha visszautazik Prágába, mindig kulcsra zárja. Átmegyünk megint a nappaliba. Furcsán érzem magamat. Menni készülök, de marasztal. Ugyanaz, mint délelőtt. Biztosan tudom, hogy van valaki a házban rajtunk kívül, azt is, hogy kicsoda. És nem tehetek semmit. Az égvilágon semmit sem, nincs, amivel zavarba hozhatnám, nincs, amivel kizökkenthetném a magabiztosságából, kilátástalan az egész. Fáradt és elkeseredett vagyok. — Szívesen látom máskor is — mondja az igazgató. — Örülnék, ha gyakrabban fölkeresne. Ön nyugtalan ember, tanár úr. Én azonban szeretem a nyugtalan embereket. Akiket hajszol valami eszme... Vagy talán rögeszme... Mit szólna hozzá, ha jövőre a pártfogásomba venném? Bíró úr nyugdíjba megy, s én már hónapok óta töröm a fejemet, hogy ki volna a legalkalmasabb az igazgatóhelyettesi poszt betöltésére. A burkolt célzás váratlanul lázba hoz. Eltaláltam. Mégiscsak eltaláltam. — Ezt az ügyet pedig jobb, ha minél gyorsabban elfelejti. — Miféle ügyet? — kérdem ártatlanul. — Ne nevettesse ki magát, tanár úr. Hiszen valóságos házkutatást tartott nálam. Tisztelem a buzgalmát, s egy csöppet sem haragszom. 385