Családi Krónika – Csehszlovákiai magyar elbeszélők 1948-1979

Grendel Lajos - Tanügy

— Hogyne — mondtam. — A maga fia gumiból van, és ha megnyomják a hasát, sípol. Az asszony keményen a szemembe nézett. — Ne vicceljen, tanár úr. Sokkal szomorúbb dolog ez annál. Danisné dugta be az orrát az ajtón. Tudom, hogy leskelődött a kulcslyukon. — Mit akar, Danisné? — Én? — Danisné adta az ártatlan báránykát. — Csak azt akartam kérdezni, ne csináljak-e maguknak kávét. — Ne csináljon, Danisné. — Álljon a sarkára végre — mondta Danisné dühösen, és kiment. Az asszonyka ezalatt szinte egy élelmiszerüzletet pakolt az asztalomra. Kacsát, csirkét, tojást, szalonnát, lekvárt. Az egészet egyetlen teátrális mozdulattal. Nem tudtam, most sírjak-e, vagy ordítsak. — Tegye el — mondtam. — Tegye el gyorsan! Az asszonyka meghökkent, s a hangja egyszerre ellenségesen csattant. — Mért nem akar segíteni? — Segíteni? — Igen — mondta az asszony. — Maga is jól tudja, hogy nem az én fiam volt. — A maga fia mindent magára vállalt — mondtam. — Akkor, amikor talán lehetett volna még segíteni. Változtassa meg a vallomását. — Azt nem lehet — felelte az asszony határozottan. — Hogyhogy nem lehet? Mi az, hogy nem lehet? Hiszen az előbb mondta, hogy lehet! — Azt nem. Az igazgató elvtárs megígérte, hogy bejuttatja a kassai ipariba. — Úgy. Megígérte! — Meg — mondta az asszony. — Rendben van — mondtam. — Mit óhajt még tőlem? — Az igazat. Azt. Hogy derítse ki a tanár úr az igazat. Mert az én fiam nem követte el ezt a szemétséget. Elkergettem, de bejött Danisné. Mért nem akar hős lenni, kedveském, szükségünk van hősökre, hogy nyugodtabban alhassunk, meg hogy legyen kikre felnéznünk néhanapján. Menjen a fenébe, Danisné, mondtam, de Danisné nem ment. Legyen esze! És egész este rágta a fülemet, hogy tegyek már valamit. Danisnét mégsem küldhettem el. 381