Családi Krónika – Csehszlovákiai magyar elbeszélők 1948-1979

Grendel Lajos - Tanügy

anyjával. Ám az asszony két műszakban dolgozott, s azon a napon éppen délutános volt. így csak a lányt találtam otthon, meg a két testvérét. A lány jött ajtót nyitni, s nagyon megszeppent, amikor meglátott. Máskor az utcán hetykén jó napotot köszönt, most csókolomot. Homályos előszobába vezetett; az ablakai valami ócska, sivár udvarra néztek. — Mért nem mondod meg az igazat? — kérdeztem a lánytól, egy kicsit talán ingerülten, mert sírva fakadt. A bátyja jött elő a szobából. A másik fiú is otthon volt, a szoba közepére húzott széken ült, lábát egy másik szék támlájának támasztotta, s a tévéműsort nézte. — Engem keres? — kérdezte a lány bátyja. — Ide figyelj, öcskös — mondtam. — Az a fiú, akit megvertetek az állomáson, semmiről se tehet. Valaki hazudott nektek. — Megvertünk? A szemembe röhögött. — Senkit sem vertünk meg. — Hazudsz, kölyök — mondtam. — Hallod, ezt, Dini? — kiáltott be az öccsének a szobába. — Van itt egy pasas, azt sem tudom, hogy mit akar, s mindjárt azt mondja, hogy hazudok. — Azt mondja? Küldd a fenébe. A mi házunkban ne szemtelenkedjen senki sem. De ez még nem minden. Szombaton délután fölkeresett a fiú anyja. A kórházban volt a fiánál, azt mondja, kedden hazaengedik a gyereket, csúnyán helybenhagyták, az biztos. Nem szeretek szerepelni, nem szenvedhetem, hogy a céltáblája legyek mindenféle embereknek. Ilyenkor legszívesebben elbújnék valahová, hagyjanak nekem békét. Ezen a nyomorult helyen is boldog és elégedett voltam eddig, bár a kollégáim különcnek tartottak, s idegenkedtek tőlem. Az asszonyka szerénykedett, szabadkozott, hiába kínáltam hellyel, nem ült le, a szatyrait is mindvégig a kezében tartotta, azt a benyomást keltve, mintha csak egy pillanatra ugrott volna be hozzám, aztán mégis majdnem egy óra hosszat maradt. A fiúról beszélt. Egész idő alatt a fiúról, hogy milyen szorgalmas, rendes és jó gyerek. Még fényképeket is mutatott róla. Szomorú világ, mondogatta. — Az én fiam nem tenne ilyet. 380