Családi Krónika – Csehszlovákiai magyar elbeszélők 1948-1979

Grendel Lajos - Tanügy

sincs még, hogy leszereltem, és ebbe az iskolába kerültem. Nem mentem be a következő órára. Az iskolaudvar hátsó kapuján kiosontam a szabadba, végigbandukoltam a kaszárnyakerítés mellett a keményre taposott ösvényen, amely aztán a réten háromfelé ágazott. Eltökéltem, hogy búcsút veszek a várostól. Egészen belelovaltam magamat a nagy elhatározásba, pedig a lelkem mélyén éreztem, hogy merő ábránd az egész. Ugyan milyen kádervéleménnyel bocsátanának el innen, ha egyáltalán elengednének? Egy pillanatig abba is beletörődtem hát, hogy soha többé nem fogok tanítani. Hanem mit fogok csinálni? Látnom kellett, hogy az igazgató szándékosan rántott bele ebbe a helyzetbe. Idegen környezetben az ember kétszeresen óvatos. Ez a ronda, érelmeszesedésben szenvedő kisváros pedig idegenebb volt nekem, mint az első napokban, amikor senkit sem ismertem még. Csak déltájban mentem vissza az iskolába, elkészülve a legkeményebb igazgatói elmarasztalásra. S az asztalomon valóban várt is egy rövid üzenet tőle. Az igazgató azonban barátságosan fogadott, említést se tett a délelőtti mulasztásomról. Konyakkal kínált, és kávét főzetett. Elejét kell venni a nagyobb botránynak, mondta, különben valamennyien nagy bajba kerülhetünk, kivált mi ketten. A gyerekek úgyis megússzák. Mi vagyunk felelősek értük, az osztályfőnök és az igazgató. A fiú az egyik legkedvesebb tanítványom volt. Az osztály egyharmada falusi, közülük való volt ő is. Mivel a tanítás legtöbbször fél kettőkor befejeződött, s a legkorábbi vonatja csak négy óra után indult, a fiú elkísérte néha a lányt a városba. Én is többször láttam őket együtt, hol a cukrászdában, hol egy üzletben. Néha csak ődöngtek az utcán, a fiú elkísérte a lányt hazáig, aztán elácsorogtak a kapualjban, végül a lány kísérte ki a fiút az állomásra. Ez minden, amit tudtam róluk, a többi mendemonda. Feltevések, mivel a tények és tanúk hiányoztak, s ezt az igazgató is kénytelen volt belátni. Éppen azért kell kideríteni az igazságot, dünnyögte, s ez az ön feladata. Annál is inkább, mivel hagyta idáig fajulni a dolgokat, holott tudott róluk. Kellemetlen ügy, feleltem, de véleményem szerint a fiúnak semmi köze az egészhez. NOno!... Az igazgató szerint tapasztalatlan és indokolatlanul jóhiszemű vagyok. Tisztán akarok látni, hajtogatta. Nem tűrhetek zavart és rendetlenséget az iskola jó hírét veszélyeztető dolgokban. Másnap délután lehívatott engem meg a fiút az irodájába, a lányt azonban nem, s amikor ezt furcsállottam, azzal tért ki, hogy a lányt 377