Családi Krónika – Csehszlovákiai magyar elbeszélők 1948-1979

Kovács Magda - Lujza utca három

rért"! Nem ordítok, egyáltalán nem ordítok. De miért nincs, mondd, miért nincs egyszer sem, hogy „Mindent az emberért"?! Bocsáss meg! Nincs is szürke skatulya. És nem félek. Hisz olyan szép itt minden körülöttünk. Az életnek ez a csodálatos áramlása túl a falakon. De akkor, ott, a köves temetőúton, nem így éreztem. A csend térített észhez. Hirtelen szakadt rám. Az a furcsa csend, amelynek szeme van, és néz vele. Figyel. Lomhán, de fenyegetően. Megrettentünk. A nagyságos asszony is. Arca elé emelt keze mögül rémülten nézett körül. Már ismerte a félelmet. Csak azért nem mentem el a színhelyről, mintha mi sem történt volna, kavicsokat rugdalva, tiszta gyerekszíwel. Egy egészen kicsit már szerettem is. Most, hogy félt, sokkal inkább embernek tartottam, mint mielőtt pofozni kezdtem. Néhányszor még zavartan belerúgtam a lábába. Leginkább csak azért, hogy örömet szerezzek Margitnak, aki éppen felbukkant a kanyarban, hátvédként maga mögött Lujza néni hollószerű arcával. Leolvastam róla, hogy szemtanúja volt a lábrugdosó jelenetnek, és ebből kitalálta az előzményeket is. Boldog volt, sunyi és kárörvendő. Nevetve mentünk hazafelé. Szemünkbe sütött a nap, egyetlen nagy, vörös lavór volt a világ, s mi úgy gázoltunk benne, mint a vakok, kezünkkel a házfalakon tapogatva. Az ablakokban most nem könyököltek hervadtmuskátli-asszonyok, üresen tárultak az égre a házak hátravetett homlokáról. Az utca túlsó sarkán, a kőfaragó üzem udvarán, hangosan énekeltek a fehér inges segédek. Mintha csak egy középkori olasz városka utcájában tapogatóztunk volna, mi három vidám vakok. Imró bácsi tökéletes testi és lelki harmóniában csüngött az ablakrácsokon. Megérzett valamit a kinti szépségből, izgatott volt. Szőrcsimbókos öreg kezével megpróbált integetni, ahogy észrevett bennünket, de csak a szunyókáló legyek raját hessegette el az ablakdeszkáról. — Jé! Jehé! — kezdte, mint egy beaténekes, a társalgást, és vadul rázta hozzá a rácsokat. — Nyughass! — mordult rá Margit, mint egy túl boldog kutyára. Jó volt megérkezni. Már szerettem a pincét. Otthonomnak éreztem. Ismerős volt a szegénysége, rögtön körülnyaldosta a lábamat, ahogy 362