Családi Krónika – Csehszlovákiai magyar elbeszélők 1948-1979

Kovács Magda - Lujza utca három

gény t. Apám, amikor rajtakapott, elégette. Két napig őrjöngtem, tiltakoztam, majd elloptam az iskolai könyvtárból Sztálin összes műveinek első három kötetét. De mire belejöttem volna a személyi kultuszba — felszámolták. A könyveket elégettem, gondoltam, lejárt történelmi küldetésük. S amíg a lángokba bámultam, rádöbbentem, hogy könyvet égetni nagy bűn. A káromkodás nem bűn. Arra mifelénk rengeteget káromkodnak az emberek. Égre emelt szemmel, hosszan, átszellemülten mormolnak, mintha csak imádkoznának. A nagyságos asszony szinte önkívületbe esett. Hájas kezének ujjai, mintha hurkák lettek volna, el-elszorítva helyenként ízületekkel és családi ékszerekkel, a füstszínű fátylat gyűrögették. Soha életében nem dolgozott, állított meg a káromkodásban a hirtelen felfedezés. Soha, soha nem ismerte a munkát. Csak zabált, és rakta a családi ékszereket felpuffadt, haszontalan testére. Tele van velük a világ, csikorgattam a fogam. A kéj rágta bőrükből kiszivárgó ismeretlen fertőzés elárasztja a földet. És akkor én, aki a sarló és kalapács jegyében születtem, pofon vágtam a nagyságos asszonyt. Fiúsan izmos voltam. Izmosabb, mint azt tőlem elvárták. Két évig edzettem magamat munkáslányként egy fonógyárban, ahol nem volt leányálom az élet. Abban a pillanatban békítően felhangzott egy vidám kis kápolna harangja, valahol a temető mélyéből. Amúgy paposan nyájaskodó, kerek képű kápolna lehetett, a harang hangjából ítélve. Már csak ez hiányzott nekem, az egyház intő szava. Újra pofon vágtam a nagyságos asszonyt. Az aláfestő zene még tüzelte is a véremet. Istenem, de megvertem! És még csak nem is védekezett. Borzasztó most így utólag, hogy nem védekezett. Képzeld, soha életében nem ütötték meg. Nem tudta, hogyan kell védekezni. Nem tudta, hogy nekem kellene ugrania, és baromi erejével kitekernie a nyakamat. Csak kapkodott füstszínű fátylával az arca elé, és félrebeszélt. Ne félj, már egyre kevesebb rohamom van. Nem vagyok többé érzékeny. Sikerült végre engem is beterelni a kis szürke skatulyába. Ó, szűk ez a világ, szürke ez a világ, kiábrándítóan buta ez a világ! Fogják a kezemet, és sorra meghamisítják a himnuszokat. Félek itt. Mert a kis szürke skatulyában ölnek és gyilkolnak. A kis szürke skatulyában nem tisztelik az embert. Teleragasztják a rohadt, vérfoltos falakat jelszavakkal. Mindent ezért, mindent azért, de soha, hogy „Mindent az embe361