Családi Krónika – Csehszlovákiai magyar elbeszélők 1948-1979

Kovács Magda - Lujza utca három

metlen noi kuncogást odaátról. Persze hogy hallottam. S persze hogy letagadtam. Békességben akartam élni a kőművessel. Békességben az egész világgal. Fáni temetése olyan volt, mint egy nagytakarítás. Mintha csak a takarítóvállalat alkalmazottai lettünk volna, vidáman lépkedtünk végig az utcán, az ablakból kikönyökölőkkel beszélgetve. A nagyságos asszony is ott volt, akinek gyanús üzelmeiről közben Lujza és Margit már tájékoztattak. Alig léptünk be a temetőkapun, lehúzott maga mellé rögtön az első lócára. Én tovább akartam menni a többiekkel, még hosszú, kanyargós út állt előttünk az összeboruló díszfák alatt, de a nagyságos asszony olyan erősen szorította a csuklómat, hogy ülve maradtam. Zihált, lebontotta füstszínű fátylát. Förtelmes volt. Feje bőre buján gőzölgött, mint az egyenlítői táj eső után, zsíros pára szállt fel a hajából. — Gyere, lakjál inkább nálam — csapott meztelen combomra, s egyúttal belemerítette ujjait a húsomba, megint azzal a baromi erővel. — Tetszel nekem, s zongorám is van. — Nem tudok zongorázni — ordítottam fájdalmamban, s hogy nem vágtam pofon, azt csak egy újonnan érkező temetési menetnek köszönhette. Megrendült fekete csoport haladt el előttünk, arrafelé, amerre Fánit is elvitték a többiek. Mint akik nyom után szimatolnak, egyre közelebb görnyedtek a földhöz, s amikor eltűntek a kanyarban, már szinte kúsztak. Aztán egyszerre felhangzott az üvöltésük. Fájdalmas, őrjöngő üvöltés. — Megtalálták. Megtalálták! Ó, istenem, ők megtalálták. S már indultam is, hogy odarohanjak a fekete csoporthoz, amely szűkölve jajongott egy tátongó mélység felett, ahonnét nem vezet tovább a nyom. De ekkor a nagyságos asszony megint belém kapaszkodott, ettől elvesztettem a fejemet, és kitört rajtam a hisztéria. Szidalmakat, káromkodásokat köpködtem magamból. Értsd meg, soha nem volt gyerekszobám. S miután apám lelkes híve és harcosa volt társadalmunknak, megengedtetett nekünk, hogy egy penészes és minden szempontból lakhatatlan szobába zsúfolódva üdvrivalogjuk át a gyerekkort. De így legalább állandóan figyelmeztetve voltunk a nácizmus borzalmaira. Ez a nevelő szándékú életmód nekem végleg megpecsételte az életemet. Nyolcéves koromban elolvastam életem első könyvét, egy ponyvare360