Családi Krónika – Csehszlovákiai magyar elbeszélők 1948-1979

Kovács Magda - Lujza utca három

Többek között rendeltünk egy hatalmas gyászcsokrot, aminek a szalagjára az én nevemet is felírattuk, így utólag tehát rokonság gyanújába keveredtem Fánival. Amikor hazafelé menet befordultunk az utcába, az épp a legforgalmasabb időszakát élte. Az ablakok mind nyitva álltak a házakon, s ferdén, kicsit hátradőlve néztek az égre. Asszonyfejek lógtak ki belőlük, mint megannyi hervadt muskátli. Hálás tekintettel követték utunkat, boldogok voltak, hogy valami felkavarta állottvíz-életüket. Az ég nagyon kék volt, s a sarkon a kőfaragó üzem udvarán énekelt a három fekete hajú segéd. Margit arcán apró fények kergetőztek, s megint azzal a meleg pittyegéssel beszélt. A kapuban összetalálkoztunk a Kopčík családdal, munkából jöttek. Mindhárman ugyanabban a hivatalban dolgoztak. Gondolom, Kopčíkné volt közülük a legmagasabb beosztásban, mert még a kapu alatt is magas lóról beszélt a férjével és a lányával, s rajtuk kívül az egész világgal. Zord jellemét még a vidám mintás nyári ruha s az ezüst karperec sem bírták lágyabbá tenni. Margit meghívta őket estére — emlékezni, ahogy a virrasztást finoman nevezte. A meghívást az asszony vette át, enyhe leereszkedéssel ugyan, de megígérte, hogy eljönnek. Margitot nem zavarta a hangnem. Derűs volt, mint a jól végzett munka után az ember általában. Nekiláttunk hát, hogy kitakarítsunk az esti emlékezéshez. A takarítás különben is nagyon elkelt már a konyhában. Felgöngyöltük a rongyos gyékény szőnyeget, s felcipeltük az udvarra. Az udvarban ekkor már nyüzsgött az élet. Mindenki ott volt. Ült, állt vagy mozgott. A Kopčík lány egy ribizlibokor-féleségbe bújva olvasott és szemezett felváltva, velem. Mettfyné elefántot is bámulatba ejtő idomaival kedvenc paradicsomágyását veszélyeztette végső pusztulással már jó ideje. Színes szalagocskákkal színes műanyag vesszőcskékhez kötözgette a nyamvadt kis paradicsomszárakat. Közben óvatosan dübörgött. A kocsmárosné ruhát teregetett. Szabadnapos volt, és boldogtalan. Nagy, titokzatos és sápadt arca mögött örök fagy és csend honolt. Két gyermeke a közös kádban rugdalta a vizet nagy élvezettel. Hangosak voltak és közönségesek, akár az apjuk, a részeges kocsmáros. Hoffmanné, a ház egykori tulajdonosnője soha nem jött le az udvarra. Néha ugyan kirohant ócska fésülködőkabátkájában, ziláltan, mint egy őrült Júlia, s áthajolva a lépcsőkorláton, kiátkozott bennünket a huzat miatt, először franciául, aztán németül, majd magyarul, s végül a biz357