Családi Krónika – Csehszlovákiai magyar elbeszélők 1948-1979

Kovács Magda - Lujza utca három

róla, a kőműves és Margit. Még akkor is harapni akart, amikor már csak cafatokra vert, vonagló hústömeg volt. Fejéből magasra fröcskölt a vér, s akkor fölfedeztem a szemében az elviselhetetlen kínt, borzalmat, s ettől olyan lett, mintha egy kiszolgáltatott embert vertek volna agyon előttem. Sokáig nem bírtam elviselni a tekintetét, s miközben Lujzát ápoltam, állandóan előttem lebegett. Lujza undorító beteg volt, szerettem volna néhányszor megverni, s azt kívántam, bárcsak agyonharapta volna a patkány. Ötpercenként felnyávogott panaszos, vádoló hangon — mintha legalábbis én harapdáltam volna össze —, s hol vizet kért, hol meg a vödröt. Ez a vödör külön fejezet lett az életemben maró szagával. A gyomrom később megszokta, de a szemem soha. Mindig könnybe lábadt, ahányszor megtettem vele az utat a klozett és Lujza ágya között. Alig vártam, hogy Margit hazaérjen a piacról s felváltson. Megkönnyebbülten rohantam fel az udvarra, s levágva magam a fűbe, figyeltem, ahogy Kopčík úr tánclépésben a virágokat ápolta. Mintha méh lett volna, s táncjelrendszerével üzenni akart volna a többieknek, Kopčíknénak, aki az ablakban állt, s egy pillanatra sem vette le férjéről a szemét. Szigorú arca még a legcifrább lépéseknél sem engedett fel, pedig az valami nagyon-nagyon szépet jelenthetett. Kopčík úrban ettől a marcona tekintettől elült a finom bánat, ami különben a lénye volt. De alkonyatkor, amikor elérkezett az öntözés pillanata, felszabadult benne, s nem volt többé erő, amely útját állhatta volna. Ilyenkor megcélozta a vízsugárral az eget. A szűk csőből a vastag sugár egészen halk nesszel tört elő, ez volt Kopčík úr farkasordítása. És senki nem hallotta meg, csak a bogarak. Menekültek is előle riadtan. Margit egy szemüveges, izgatott emberrel jött vissza, a nemzeti bizottság elnökével. Pöszén beszélt, s följegyzett minden panaszt, többször megígérve, hogy a patkányok ellen tesz valamit. Margit csak a vállát vonogatta, nem hitte el, s ettől a kövér emberke még izgatottabb lett. Állandóan fölöslegesen szaladozott le s föl a lépcsőn, olyan arccal, mintha ettől valami nagyon fontos dolog történne körülötte. De csak annyi történt, hogy beállított két izmos hullaszállító, s Fánit — minden megrendülés nélkül — elvitték. A közeli temetőben ravatalozták fel, s mi megkönnyebbülten nekiláttunk a temetési előkészületeknek. Margittal élvezet volt együttműködni. Gyors volt és határozott, mindig tudta, mit akar, emellett állandóan sziporkázott. Olyan közvetlenül mozgott a világban, hogy kedvet kaptam tőle az élethez. 356