Családi Krónika – Csehszlovákiai magyar elbeszélők 1948-1979

Kovács Magda - Lujza utca három

furcsa borongás, Imró bácsi és Margit pedig egymás kezét fogva ültek, és nem mertek belenézni maguk elé a messziségbe. Lujza fájdalma csak az eső csendes kopogásával kezdett szűnni. Sajnáltam, de nem állt hatalmamban segíteni rajta. Az életén, amely elmúlt, nem segíthetett senki. Ebéd után testületileg kivonultunk a mosókonyhába, hogy megnézzük Fánit. Kissé megrongált állapotban találtuk rajta a lepedőt. A lába — mintha csak le akart volna lépni a furcsa fekhelyről — a kőpadlón pihent. — A patkányok! — kiáltott Margit és Lujza egyszerre izgatottan. Imró bácsi a karjait emelgette, mint egy madár, de nem tudta kimondani, hogy patkányok, hiányzott a fogsora. Mi ketten tehát nem szóltunk semmit. Sebtiben körülnéztünk, de patkánynak nyomát sem találtuk. Lujza körbe-körbe forgatta néhai barátnőjét, de amikor vissza akarta tenni lábát a teknőre, Margit rászólt, hogy ne nyúljon hozzá, s elszaladt a nemzeti bizottságra nagy dérrel-dúrral. Reggel már jelentette, hogy halott van a háznál, ám eddig semmi érdeklődést nem nyilvánítottak iránta a felsőbb szervek. Margit az ilyesmiktől irtón ki tudott borulni. Mi hárman ott maradtunk kiszolgáltatva a hátborzongató képnek. Jobban mondva csak én borzongtam, mert az öregeken nem látszott irtózat, inkább csak bosszankodás, hogy nem találtunk patkányokat. Majdhogynem vidáman fecserésztek, láthatólag nagyon élvezték, hogy ismét más halt meg helyettük. Lassan én is összeszedtem magam, és leültem a küszöbre, mert Margit erősen ránk bízta, hogy el ne mozduljunk a helyünkről. A hullát azért gondosan kerültem tekintetemmel, csak a távoli sarkokat mertem szemlélni. A patkányokkal később egészen közeli kapcsolatba kerültem, részt vettem a vadászásukban. Igaz, utánuk dobtam valamit, hogy bekergessem őket a homályos sarkokba, ahonnét bántatlanul továbbmenekülhettek a klozetton át a kanálisokba. Istenem, milyen elviselhetetlen bűzt hoztak magukkal. Nem lehetett kibírni, amikor megjelentek. Csapatostul jöttek, nagy kövér patkányvezérekkel az élen. Legtöbbször eső után, de néha a legnagyobb szárazság idején is felbukkantak. A vezérpatkányok elszántak voltak, vadak, vakmerőek. Egyszer egy hatalmas, szürke vezér felugrott Lujza tomporára, onnét egy pillanat alatt felfutott a hátán a nyakába, és beleharapott. Alig bírták lefejteni 355