Családi Krónika – Csehszlovákiai magyar elbeszélők 1948-1979

Kovács Magda - Én, a csillagbognár

— És a kisfiú? — kérdeztem egészen elfeledkezve arról, hogy mit ígértem édesapámnak, meg is ijedtem rögtön, de még a kis manók is, akik nemcsak a fülükkel, a szemükkel is hallgattak. Mert ami igaz, az igaz, édesapám még náluk is szebben tudott mesélni, — A kisfiú? — gondolkodott el, mintha nem is tudná, kiről van szó, de aztán rögtön folytatta. A kisfiú egész éjszaka nem aludt. Szorosan az édesanyjához bújt, és szótlanul nézte a csillagot, amely a függönytelen ablakon át beragyogott rá, és hívta. Másnap pedig, amikor még alig pirkadt, hogy senki ne lássa, útnak indult. — Ne menjen el a kisfiú — szakítottam félbe ismét a mesét. — Nem akarom, hogy elmenjen! — Nagyon szerettem volna még a kisfiúról hallani, és attól féltem, hogy ha elmegy, többet semmit sem tudok meg róla. — Te kis oktondi — mosolyodott el édesapám, aki rögtön átlátott a szitán. — Majd utánamegyünk mi is. A kerten át a mezőre, egy mezőre, két mezőre. Sok mezőre, amíg csak el nem érünk a végtelen pusztaság szélére. Ahol a kisfiú letörölte a könnyeit, s még egyszer utoljára felnézett a napra, aztán belépett a pusztába. Ment a nagy sötétségben, egyszer sem állt meg. Éles kövek hasogatták a lábát, véresre sebezték, s ahányszor csak fölemelte a lábát, egy csillag röppent fel az égre. Egyre világosabb lett mögötte, egyre több csillag ragyogott az égen, az emberek már felismerték egymást a fényüknél. A kisfiú közben elfelejtette az édesanyját, elfelejtette az embereket, és már nem is volt kisfiú. Kiválasztott volt, akinek nincs se öröme, se bánata, csak végtelenül nehéz, nagy feladata. Még nagyon sokáig ment a pusztában, hosszú fehér szakálla is nőtt, amíg egyszer csak nem hiányzott több csillag az égről. Ott állt az aggastyán a végtelen tenger partján. Feje fölött és a lábai előtt millió csillag szikrázott. Mert az égi csillagok tükörképe ott remegett a tenger vizén. Akkor egy pillanatig újra emlékezett az édesanyjára, az emberekre. Újra érezte az örömet, a bánatot, mint kisfiú korában. Boldog volt. Behunyta a szemét, s elnyúlt a csillagdíszes habokban. Hüpp-hüpp, pottyantottam két hatalmas könnycseppet a Göncölszekér rúdjára, mely ettől még fényesebb lett. 327