Családi Krónika – Csehszlovákiai magyar elbeszélők 1948-1979

Kovács Magda - Én, a csillagbognár

— Édesapám is tud manóul? — csodálkoztam, teljesen elfeledkezve sérelmemről. — De még mennyire — szólt az egyik megjuhászodott manó helyette. - Őt is mi tanítottuk, amikor olyan kicsi volt, mint te. — Bizony, ez így igaz — erősítette meg édesapám, miközben átcserélte az abroncsot. S amíg a smaragdszögecskéket beleveregette, elmondta a kisfiú és a csillagok történetét. — Valamikor réges-régen — kezdte — nem voltak ám csillagok az éjszakai égbolton. Csak a hold sápadozott nagy magányosan, s hintett némi fényt a földre. A virágok hamar elhervadtak, az asszonyok hamar megöregedtek, mert nem hullott rájuk csillagpor. Élt ebben az időben egy szegény asszony a kisfiával egy faluvégi házikóban. A kisfiú nagyon szerette az édesanyját, az életénél is jobban. Sokat töprengett hát, hogy mit tegyen, hogy sokáig fiatal és szép maradjon. Egy szép napon, ahogy éppen ezen gondolkodott szalonnaevés közben a házuk előtt csörgedező patakocska partján, megvágta kezét a késsel. — Ó! — kiáltotta, amikor meglátta lecsöppenni készülő vérét. De legnagyobb csodálatára sebe nem fájt, s a vére — ahelyett, hogy lecsöppent volna — felszállt a kezéről. Kinyílt, mint a rózsa, és egyre fényesedve szállt felfelé, amíg el nem nyelte a magasság. Ezen az estén egy fényes pont tűnt fel a hold közelében. — Jé! — kiáltották az emberek, amikor felfedezték a fényes pontot. — Gyertek gyorsan, és nézzétek! — kopogtak be egymás ablakain nagy örvendezve. — Azt, ott az égen! — mutattak felfelé. Egymás után tárultak ki az ablakok, mindenki a fényes pontot csodálta. — Milyen szép, s hogy csillog! — suttogta valaki. — Csillag — kapták fel a fejüket, akik a közelben álltak. — Csillag! — ismételték egyre többen a rosszul értelmezett szót. így kapott nevet a fényes pont. S érdekes módon, abban a pillanatban, hogy neve lett, mindenki a magáénak akarta. Láttad volna csak, ahogy ellepték az emberek a háztetőket, a fák ágait. Mind, mind fölfelé kapaszkodott, hogy elérje a csillagot. Még a vének is feltipegtek a tyúklétrán a tyúkpadlásra. Le is potyogtak sorra. Volt nagy jajgatás, sírás-rívás. De legalább megtanulták, hogy a csillag senkié sem lehet. Mindenkire egyformán ragyog, csak ki kell tárni az ablakot. 326