Családi Krónika – Csehszlovákiai magyar elbeszélők 1948-1979

Kovács Magda - Én, a csillagbognár

— De nem ám — nevetett édesapám. — Nagyon megkopott már az abroncsa, rászorul egy kis javításra. Ne mondd senkinek — suttogta most már ő is —, de a Göncöl szerkezete aránytalan egy kicsit. így a bal hátsó kerekére esik a legnagyobb teher, kétszer cseréltek rajta abroncsot, amíg a többin csak egyszer. És most a hátsó tengelye is megrepedt egy hajszálnyit. Itt ni! Ha nem figyelted volna olyan odaadóan a békakoncerteket, magad is hallod az elmúlt éjjeleken, mennyire nyikorgott, amíg végiggördült égi útján. És most mar igazan ne zavarj, mert sietnem kell a munkámban. De ha megígéred, hogy hallgatni fogsz, elmondok neked egy nagy-nagy titkot. — ígérem — mondtam egészen bizonytalanul. — Jól figyelj hát! Arra is, amit mesélek, és arra is, amit csinálok. Mert egyszer majd neked kell helyettem elvégezned ezt a munkát, ahogy én is az apám helyett végzem, ő meg az öregapám helyett végezte, és így tovább, már nem tudom, hány ezer év óta. Apáról fiúra szállt a csillagbognár-mesterség és a titok. — De én nem vagyok fiú — mentegetőztem. — Mit se számít. Tiéd lesz a gyémántkalapács. Kipp-kopp, csengett-bongott a kalapács, ahogy édesapám az aranytengelyt ütögette vele. Most már tudtam, mi az, amit én először kopogtatásnak véltem, azután meg hangszernek. A gyémántkalapács. — De tieid lesznek a rubinvéső, az ezüst csavarhúzó és a smaragdszögecskék is — folytatta nagy élvezettel édesapám a felsorolást. — És mi lesz, ha elfogynak a smaragdszögecskék, és honnan veszek aranyabroncsot a csillagkerekekre? — rémüldöztem. Hogy teljesen őszinte legyek, nem éreztem valami nagy kedvet az évezredes családi hagyomány folytatásához. Tele voltam aggályokkal, kétségekkel. — Mit se félj, leányom — biztatott édesapám. — Addigra mindent megtanulsz, amit tudnod kell. És itt lesznek a kis manók is, hogy segítsenek. A szögeket és az abroncsot tőlük kapod majd. — Alta-balta — suttogta, s abban a pillanatban megjelentek a kis manók. Görnyedezve gurítottak maguk előtt egy abroncsot. De kis híján örökre elgurították, mert ahogy megláttak, hatalmas nevetésben törtek ki. — Hihi-hihi! — vihorásztak, s felém mutogattak. — Szedtevette! — förmedt rájuk édesapám, s ettől olyan csend lett, mint egy álló óra belsejében. 325