Családi Krónika – Csehszlovákiai magyar elbeszélők 1948-1979

Bereck József - Pásztorórák

nem sajnálják a jattot, meg mert a többiek kiröhögik őket, öreges szenilitásnak, gyagyaságnak tartják nevetséges kapcsolatukat, képtelen szerelmüket. Értse meg, azért kell ilyenekre gondolnom, mert alapos gyanúm támadt, hogy tulajdonképpen egy fix pont lettem az elfuserált életükben, az én gyakorló időmhöz igazították például a „rokonlátogatásaikať' is, olyan bizalmasan ügyelték a pálma egyről minden mozdulatomat, minden szemrebbenésemet, mintha legalábbis édes gyermekük lettem volna. Az volt az egészben az érdekes, hogy ez ellen nem is védekezhettem, néha annyira rajtam felejtették vizenyős, vén tekintetüket, hogy tisztán éreztem: tulajdonképpen már nem is engem látnak, hanem egy sereg virgonc, életrevaló fiatal fiút és lányt, köztük néhány vérük szerinti unoka korú apróságot, rózsaszínű húslabdacsot, sok-sok eleven színt és illatot; érti, állandóan az volt az érzésem, mintha az elvetélt lehetőségeiket vennék számba rajtam. Szóval idáig jutottam velük, pedig el sem kalandoztam még esetleges sorsukban, nem is próbáltam megfejteni őket, szemérmes bizalmaskodásukat, félszeg mosolyukat, víztiszta arcukat. Nem akartam tudni, vajon a lelkük olyan ráncos-e, mint ősz-öreg arcuk, vagy csak az én közönyöm a lényeges, ahogy másokat s magamat elviselem, fölötte minden bohóckodásnak, minden képmutatásnak? Csak abban az egyben voltam holtbiztos, hogy kihasználni nem akarom őket, fossza bár gépgyorsan a tollat Juliska néni az aggok házában, s hozzon e szociális intézet konyhájára és persze saját zsebére is bármi hasznot végtelenül szorgalmas és eredményes kertészmunkájával Jancsi bácsi, a megajándékozásomra tett félénk célzásaikat, éppen az említettek miatt, csírájában elfojtottam. Ne vegye utólagos okoskodásnak, de én már akkor éreztem, hogy nem marad ennyiben az egész, mert egyéb apró, említésre sem méltó jelektől eltekintve is észre kellett vennem, úgy két-három hónappal ezelőtt, hogy Juliska néni szemében, mert Jancsi bácsi mintájára már őt is így neveztem magamban, már nem villog felajzott szöcskeként a viszontlátás öröme, ha a pálma egy felé lát siklani az asztalok között; valami tompa szürkeség költözött a tekintetébe, Jancsi bácsiéba meg fájdalmas, puha tanácstalanság, amely később furcsa eltökéltséggé keményedett. Nézze, ennek megítélésében nem tévedhettem, én már nem, el is fogadtam a meghívásukat, szolgálatom végén felmentem velük a kilencesbe, éles, bántó hangon recsegett alattunk a falépcső. Tudom, nevetséges, de Jancsi és Juliska járt az eszemben azokban a pillanatokban, a mesebeli Jancsi és Juliska, de bármennyire törtem is 317