Családi Krónika – Csehszlovákiai magyar elbeszélők 1948-1979

Bereck József - Pásztorórák

egészet, ismerek egy-két rátarti, gyagyás öreget, akik nyíltan, apróhirdetés útján forszírozzák a dolgot, vagyis magyarán egy negyvenöt-ötven éves egészséges asszonyt házasság és főleg miegyéb céljából, amire az ,, Áll még a jegenye!" sokat sejtető jelige utal, de Jancsi bácsi, mert én magamban így neveztem el a kis öreget, nem látszott ilyennek. Ismerni egy ember, bacsa, aki még hetvenévesen is elverni a szög, suttogta nyálazva Pánalbert a sötét folyosón, amikor egy ízben engem is fölcsaltak az emeletre leselkedni, ami teljesen értelmetlen volt, hiszen a Szerelmesek szobájában nem égett a villany. De ezeknek mindegy, elég mocskos a fantáziájuk ahhoz, hogy a legnagyobb csönd ellenére is szuszogást, ágynyikorgást véljenek kihallani a kilencesből. Nem vagyok valami nyavalygós típus, ezt eddig is tapasztalhatta, de úgy éreztem, hogy valami mocskos, rendkívül alantas dolgot művelünk a két öreggel szemben, gondolatban valahogy rögtön a pártjukra kellett állnom, s a leselkedőket ott helyben el is sziszegtem mindenféle perverz disznóknak, és őszintén meglepett, hogy Alinó, aki, mondom, a legrendesebb tag az egész brancsban, noha piszokul fölényes és cinikus, igazat adott nekem. Ugrattak is aztán engem a Szerelmesek miatt éppen eleget, de én már nem törődtem evvel, az én szememben akaratlanul is nagyra nőtt a két kis öreg, főleg azért, mert a világ legtermészetesebb dolgaként vállalták szánalmas öregségüket, a törődöttségüket, szerelmes összetartozásukat, egyszóval azt, ahogy kinéztek egymás kezét szorongatva a pálma egyen például, a termálfürdőben, vagy mit tudom én. Előttük természetesen nem mutattam, hogy valójában mit is gondolok róluk, hogy teljesen megfordul bennem a borjú, hogy időnként egy-egy csokor virágot viszek a dohos szagú kilencesbe, az üresen ásítozó vázába, hogy én csempésztem át az egyik villanyradiátort a nyolcasból, amikor idő előtt beköszöntött a tél, s ennek fejében persze tűrnöm kellett, hogy a Fröccsös Joli megmarkolásszon. Mindennek, mondom, a legkisebb jelét se mutattam, amúgy se vagyok valami számító természet, ám a két öregnek olyan szíve volt, mint a legérzékenyebb szeizmográf, a Richter-skála szerinti nulla-nullát is jelezte volna, nemhogy ezt, s Pánalbert nem győzte kiforgatni zsebeimet a csapban. Végül már én is furcsállottam az egészet, mondogattam is magamban, hogy mi közöm ehhez a két muris öreghez, szédítjük egymást, vagy mi, netán a rohadt, képmutató világ ellen harcolok általuk úgy, hogy nem is tudatosítom. Minek tagadnám, számtalanszor elfogott a kétely, hogy nem őszintén csinálom az egészet, csak azért álltam a pártjukra, mert 316