Családi Krónika – Csehszlovákiai magyar elbeszélők 1948-1979

Bereck József - Valahol a második emeleten

tónusú drapéria, öblös karosszékek, szamovár... Az ősz ember elnézést kért a rendetlenségért, arcán egy olyan ember kifejezésével, aki valami fontos közlendő előtt fesztelenné, meghitté akarja varázsolni a hangulatot. Az volt az érzésem, hogy nem tudta, hol kezdje, de aztán megszólalt, ukrán vagyok, mondta, de a háború után már nem tértem vissza Kijevbe, nem is volt miért, hiszen mindenem odaveszett, ma már talán éppen ennyi idős fiam lenne, mint maga, barátom. Láttam rajta, hogy egyszerre emlékezik és álmodik. Hagytam, hogy beszéljen. Csak beszéljen. Csak hosszú percek után hallgatott el, mintegy rajtakapva magát a szószátyárságon. Újra elnézést kért, láthatóan zavarban volt, néhány alibikérdést tett fel, és én helyzetmentő pózban készségesen válaszoltam. Meglepő fürgeséggel fölpattant a karosszékből, a könyvespolchoz lépett, és némi keresgélés után egy vékony kötetet emelt le. Megkérdezte, hogy tudok-e oroszul olvasni, s én tétován bólintottam, jelezve, hogy tudok, de nem százszázalékosan. Elgondolkozott, ha majd lesz ideje, nagyon szépen megkérem, hogy a második részt olvassa el belőle, mondta. Belelapozott a könyvecskébe, és mutatta, hogy csak mintegy tizenöt lapról van szó, s én ismét gyorsan bólintottam, átvettem a könyvet és távozni készültem. Nem tartóztatott. Sőt úgy éreztem, hogy az ajtóban megkönnyebbülten fogott velem kezet. Valami olyasmit mondott búcsúzásképp, ne haragudjak, hogy igénybe vette az időmet, s nézzem el egy idős embernek, hogy ennyire bátortalanná tette az emlékezés. Nem értettem, és ezért nem is kerestem az összefüggéseket, a többieknek azt mondtam kurtán, hogy igazuk volt: Raszkolnyikov, egyenesen Raszkolnyikov. Csak hazafelé, a repülőgépen vettem elő a könyvet. A rendező háborús naplója •volt, régi kiadás. A második részben aztán jöttek sorban az ismerős helységnevek, tájak, s végül a szülőfalum neve. Jancsi, megáll az ész! A háború alatt — mint topográfus vagy valami műszaki tiszt — nálunk, fogózkodj meg (!), a mi házunkban szállásolták el két hétig. Elképzelheted, hogy rohadtul fölizgultam, összefolytak előttem a sorok, harsányan odacsődítettem mindenkit, kész szenzáció volt az egész, kikapkodták kezemből a könyvet, s hidd el, olyan szívesen visszafordítottam volna a repülőgépet. Te, minden passzolt a könyvben, ahogy leírja az anyámat, engem, a házunkat, apa hegedűjét, amelyen esténként ukrán népdalokat játszott. Mese nincs, ő az a Fegya, akiről anyám gyerekkoromban annyit mesélt. A faluban sokáig azt tartották, hogy anyám szeretője volt, de nem igaz! A könyvből világosan kiderült: állandóan azzal vigasztalta anyámat, hogy apa biztosan visszajön, hiszen erős férfi, az illegális pártmunka megedzette, s a háború már csak néhány napig tart. Csak merő szimpátiát érzett anyám iránt, főként engem szeretett, mert állítólag Kijev bombázásakor elhunyt gyermekére emlékeztettem. Ahogy később anyám mesélte, alkonyatkor sokszor karjára kapott, 307