Családi Krónika – Csehszlovákiai magyar elbeszélők 1948-1979

Bereck József - Valahol a második emeleten

bizonygatta, hogy nem lesz semmi bajom, az égvilágon semmi és a kertaljai szilvafák alatt kivitt a rétekre, sokszor egészen a Lapagosig. Mit gondolsz, miről ismert föl ennyi év után? Amikor nálunk járt, karon ülő gyermek voltam még, s a felnőtt arcán sokszor nagyon kevés marad meg a gyermek vonásaiból. A nevet meg elfelejti valaki. No, mit gondolsz, miről? Arról a gyűrűről, Jancsi, amit érettségire kaptam az anyámtól. Lehet, hogy már nem emlékszel, de akkor nektek is megmutattam. Igen, arról a gyűrűről, most is viselem. Mikor el kellett mennie, az anyámnak adta, hogy őrizze meg számomra, írja a könyvében. Hát így volt, Jancsi!... Lehúzta ujjáról a szokatlan alakú, tömör gyűrűt; a belső falán levő megkopott írást azonban most sem tudta megfejteni. Tenyerében mérlegelve súlyát, újra az ujjára húzta. Fülében a lassú szám melódiájával érkezett föl úgy éjféltájban a szobába. Ruhástul az egyik ágyra feküdt, és sokáig a plafont bámulta. Egy pillanatra eszébe jutott, hogy kocsiba száll, és meglátogatja az anyját. Aztán elvetette az ötletet. Néhány napja beszélgettek telefonon. Azt mondta, jól van, s hogy a Két hét nyár is egyre jobban tetszik neki, meg hogy a faluban mindenki arról faggatja, hogy mi lesz a vége, feleségül veszi-e benne Tomi azt a lányt. Nem akarják elhinni neki, hogy ő sem tudja. Nem tudja, mennyi idő telhetett el, amikor kopogtak az ajtón. — Tessék! — szólt ki hangosan. Előbb egy boros üveg, aztán meg göndör fej jelent meg az ajtó nyílásában. Akantisz nevetett. — Mára végeztünk, Tomi — mondta. — Lehúztuk a rolót! Bemehetek? Intett a fiúnak. — De nem vagyok egyedül — mondta a zenész, még mindig az ajtóban állva. Széles mosolya egyenes vonalként feszült a két füle közé. Várakozóan felült az ágyon. A zenész ellépett az ajtóból, szertartásos mozdulattal maga elé tessékelt egy nőt. Tóth Mari volt. Csípőjét riszálva, ringó léptekkel jött be a szobába. Körbejárta az asztalt, végigmustrálta a szoba berendezését, majd hanyag pózban megállt előtte. — Ejnye, ejnye, művész úr, igazán nem illő angolosan lelépni volt osztálytársai szeretett társaságából — mondta neheztelő hangon. 308