Családi Krónika – Csehszlovákiai magyar elbeszélők 1948-1979

Bereck József - Valahol a második emeleten

úgy értették, hogy kéretni akarom magamat, pedig éppen azt akartam elkerülni. Szerettem volna a lehető legtermészetesebbnek hatni, s talán az volt a baj, mert a görcsös akarás miatt, isten bizony, semmi sem jutott az eszembe. Féltem, hogy az arcokon nyilvánvalóvá válik az, amit a meghívóból kiéreztem, s már akár megalkuvásra is kész voltam, de valaki megszólalt, hogy mondjam el, kikkel találkoztam a moszkvai filmfesztiválon. Rögtön tudtam, hogy mit kell elmondanom. Elég frissen élt bennem egy érdekes találkozás emléke. Tudod, versenyfilmünkben az egyik főszerepet én játszottam. Engem is kivittek a fesztiválra. Csak azt mondtam el, ami a csehszlovák filmnap után, a késő éjszakai órákban, a szokásos banketten kezdődött. Rengeteg ember, rengeteg gratuláció, a rendezőnk berúgott, minden előrelátható díjra ivott, s mit tagadjam, én is örültem annak, ahogy a filmet fogadták. Amikor egy kicsit csillapodni kezdtek a kedélyek, fölfigyeltem a szovjetek egyik rendezőjére. Akkor jöttem rá, hogy már hosszú ideje figyel. Nem tudtam mire vélni a dolgot, de amikor már teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy én vagyok érdeklődése középpontjában, zavarni kezdett. Megpróbáltam fölszívódni, elvegyülni a többiek között, de újra és újra fölfedeztem a közelemben. Olyan hatvan körüli, teljesen ősz hajú, de friss mozgású férfi volt. Éreztem, hogy állandóan engem figyel, és sok mindenre gondol ilyenkor az ember. Hiszen tudod. Aztán amikor egy pillanatra magamra maradtam, odajött hozzám, bemutatkozott, és gratulált a filmben nyújtott teljesítményemhez• Barátságosan, de kimérten beszélt velem, a hangja kellemesen lágy volt, a szeme szürke és szomorú. Megkért, hogy válaszoljak néhány kérdésére. Készségesen megtettem, hiányos orosz tudásomból is futotta rá, hiszen csak olyanokat kérdezett, hogy hány éves vagyok, hol születtem, hogy hívják a szüleimet, meg hasonlókat. Kertész, Kertész, Kertész, ismételgette a nevemet, éppen úgy, mint a harmadikban a jelmeztörténetet előadó Heródok, aki fejét csóválva azt mondta az egyik gyakorlaton, őszintén ajánlom, Kertész, hogy változtassa meg a nevét, mert ilyen névvel sose lesz színész. Túlságosan fölhergeltek akkor az öreg professzor szavai, pedig már majdnem úgy volt, hogy Beregszászi Katihoz hasonlóan én is Pesten fejezem be a színművészetit. Persze az anyám nem bírta volna anyagiakkal. Szóval nem értettem az ősz rendező morfondírozását, de érthetően nem kérdeztem vissza. Még mielőtt barátságosan elbúcsúzott volna tőlem, egy névjegykártyát nyújtott át, és megkért, ha csak lehetőségem van rá, keressem föl másnap délelőtt a lakásán. Megígértem neki, persze nem valami nagy lelkesedéssel, de aztán mégis elmentem, mert a többiek biztattak, hogy ebből egy jó szerep néz ki, és a honoráriumot lenyaralhatom valahol Szocsiban. Szóval elmentem. A Lenin-hegyi lakás, nem messze a Lomonoszov Egyetemtől, de főként a mester dolgozószobája egy évek óta magába zárkózott embert sejtetett. Mindenütt tömött könyvespolcok, itt-ott néhány szép ikon, sötét 306