Családi Krónika – Csehszlovákiai magyar elbeszélők 1948-1979

Bereck József - Valahol a második emeleten

sejtettem, mi a szándéka Marinak, de hamarosan megtudtam, mert megfogta a kezemet, csöndre intve végigvezetett a folyosón, be a tornaterem melletti szertárba... — Na és? — kérdezte Akantisz. Széles vigyorába kíváncsiság vegyült. — Lehúzott a szőnyegekre, de nem csináltam meg vele, mert hirtelen fellobbant bennem a gyanú, hogy igen jól tudja az egészet, biztosan gyakorolta már, teljesen lelombozott a féltékenység, elkezdtem vele ordítozni, lekurváztam, meg minden, persze aztán ő sem hagyta, szemembe vágta, hogy gyáva féreg vagyok, s ha ezt előre tudja, akkor nem kezd ki velem... — Érdekes lehetett! — nevetett a zenész. -És rohadtul kellemetlen. Dódikám, tizennyolc évesen sokszor nagyon érzékeny az ember — mondta elgondolkozva. — El sem tudod képzelni, mit szenvedtem, mikor még aznap kiszúrta magának a Ritmeiert. Később hozzá is ment feleségül. Aztán Akantisz felállt a bárpulttól, valami olyasmit mondott, hogy akkor munkára fel, itt a jó alkalom, meg hogy jobb későn, mint soha, huncutul rákacsintott, kihörpintette az italát, és visszament a pódiumra. Lassú számot kezdtek játszani, de nem várta meg a végét; a tükörben látta, hogy Klempa és felesége is búcsúzni készül, hogy lényegében alig maradt ott valaki, fizetett, és kiment a szálló halijába. A bőrfotelek üresen ásítoztak, a portás egy regényt olvasott. Elindult fölfelé... Ahogy visszagondolt, érezte, hogy illett volna elbúcsúznia, de nem érzett lelkiismeret-furdalást. Fölhajtotta a maradék bort, újabb cigarettára gyújtott, és folytatta a levél olvasását: Később Kubovicsné azt javasolta, hogy mindenki mondjon el egy történetet, elevenítse fel az azóta eltelt időszak egy érdekes, mulatságos vagy jellemző epizódját, s persze ezt is névsor szerint csináltuk, s amíg rám került a sor, lázasan kutattam valami megfelelő történet után. Elhatároztam magamban, hogy semmi köze nem lehet a hivatásomhoz, éreztem, hogy a színházat és a filmet most hagynom kell, de semmi olyan dolog nem jutott eszembe, amit megfelelőnek tartottam volna. Ahogy következtek sorban a nevek, Balogh, Bazsó, Bodó, a két Egri, de hiszen tudod te is, egyre tanácstalanabb lettem. Kalmárból katonatiszt lett, az őrnagyi kinevezéséről beszélt. Nekem kék könyvem van. Amikor aztán (úgy éreztem, hogy fokozott figyelemmel) mindnyájan felém fordultak, kénytelen voltam nevetve azt mondani, hogy velem semmi érdekes dolog nem történt. Persze ezt sokan 305