Családi Krónika – Csehszlovákiai magyar elbeszélők 1948-1979

Bereck József - Valahol a második emeleten

tudnánk egymással. Különben ebben a levélben nem szeretnék emlékezni, de félek, hogy ez elkerülhetetlen. Pusztán azért, mert akkor nem tudnék mit írni. Hidd el! Tegnap délután fél ötkor úgy érezte, ideje elindulni. Az ablakból, a hársfák fölött az iskola felé pillantott, végigsimított a zakója vonalán, nadrágjának élén, bezárta a szobát, majd a csíkos futószőnyeggel borított lépcsőkön elindult lefelé. A lift előtt egy pillanatra megállt, de ezúttal sem tudta legyőzni magát; sosem szerette a lifteket. Úgy gondolta, hogy a kávéházban még elfogyaszt egy italt, az idejéből futja, az iskola mindössze ötpercnyire van a szállodától. Az egyik fikusz tövéből ismerős arc villantotta feléje nagy, tejfehér lapátfogait. Azonnal vigasztalóan kellemes melegség áramlott szét a testében. A legalsó lépcsőfokról már felszabadultan, könnyedén szökdelt le. — Akantisz! Öregem! Ez nem igaz! — De igaz. — Fellépés? — Lelépés. — Csak nem? — No, ne ijedj meg, öreg fiú. Csak két hétre kölcsönöztek ki bennünket. Festik a Perugiát. A fekete, göndör hajú fiú lustán vigyorgott. Kényelmes mozdulatlanságán egy szemernyit sem változtatott, amióta megpillantotta, csak a szeme villant föl. Sok, nagy foga miatt a száját sosem tudta teljesen összezárni. Sovány, kényelmesen elterülő testét a szűk, cifra mintás trikó és a farmernadrág még törékenyebbé, vékonyabbá tette. Száraz, hosszú ujjaival öntudatlanul dobolt az öblös fotel karfájának feszes bőrén. — És te, Tomi? — kérdezte mintegy észbe kapva. — Te mit csinálsz itt? Az anyádnál voltál? Ülj le! — mutatott a másik fotelra. — Nem. Érettségi találkozó. — Nocsak! Még gimnáziumba is jártál? Egy ilyen őstehetség. Hogy mik vannak! — vihogott Akantisz. Aztán komolyra fogta a hangját: — Hány éves? — Tizenkettő. — Miért éppen tizenkettő? — Mit tudom én. Akkor így egyeztünk meg. 301