Családi Krónika – Csehszlovákiai magyar elbeszélők 1948-1979

Bereck József - Valahol a második emeleten

én sem tudom! Nem akarok túlozni, de úgy két-három éve még senkinek nem írtam levelet. Nincs senki, akinek írhatnék, s ha volna is, nincs miért írnom. Elképzellek, hogy máris azon töröd a fejed, akkor mi késztetett az írásra. Semmi! Itt ülök egy szállodai szobában, már régen elmúlt éjfél, itt van előttem egy üveg bor, egy doboz cigaretta, ezeket a lapokat az éjjeliszekrény fiókjában találtam, egy nő is feljött velem, becsípett, s most alszik. Ebből is láthatod: semmi okom az írásra. Az égvilágon semmi. Az igazság persze az, hogy nem tudok mit kezdeni magammal. Érthetetlenül lerobbantam. Az az érzésem, hogy beszélni akarok. Csendesen, addig, amíg meg nem unom, s úgy, hogy ne válaszoljon senki. Téged választottalak ki erre a szerepre. Jó? Azért, ha annyira kíváncsi vagy rá, megmondhatom, hogy a választásom végül is miért éppen rád esett: egyedül te hiányoztál a találkozóról. Meg persze a Méhes, de tudod, hogy az disszidált. Vagy nem tudtad? Két éve meghalt. Dél-Afrikában. Egy fának rohant az autójával. Szóval egyedül csak te hiányoztál. Ne sajnáld! Isten bizony, Jancsi, kezdem nem érteni ezt a világot. Amikor megkaptam a meghívót, egyik percben örültem, lélekben már készülődtem, a másik percben pedig tökéletesen éreztem, hogy el kellene felejtenem az egészet. Már sokszor észrevettem, hogy pillanatonként emelkedik és süllyed bennünk a higany, és néha őrjöngeni tudnék, hogy a költő a tizedik sor után is folytatta a verset, s hogy bizonyos dolgokat nem elég csak helyeselni vagy ellenezni... Azt hiszed, őszintén jöttem el? Egy frászt! Csak azért, hogy kipróbáljam: tudok-e ilyen dolognak örülni, jelentetek-e számomra valamit, jobb-e közösen emlékezni, mint egyedül. Érted? Magamra való tekintettel jöttem el. Csak a pillanatnyi dühöm (felháborodásom?) volt őszinte, amikor a meghívóból kiéreztem, hogy hívtok, de nem vártok. Mintha egy színésztől ilyen esetben mást nem is lehetne elvárni, mint egy időzített táviratot: Ölellek benneteket, lélekben veletek vagyok, ne haragudjatok, de bemutatóm van a Kis Színpadon, a legközelebbi találkozón feltétlenül ott leszek! Lehet, hogy bennem van a hiba, de ezt éreztem ki a meghívóból. Meg aztán az is fölhajtotta a cukromat, hogy nem írták meg, mennyi pénzt küldjek. Mert azért, hogy képes magazinok első oldalára is gyakran felkerülök, azért még tudom, hogy ötven ember számára helyiséget kell foglalni, kaját, italokat rendelni, s ehhez előre kell a pénz. Látod, micsoda apróságok! Látszólag túl is teszem magam rajtuk, de néha foglalkoztatnak. Ilyenkor, amikor szívszorongatóan egyedül vagyok, és nem tudok mit kezdeni magammal. Jancsi, írtam én neked valaha is levelet? Hát persze hogy nem. Minek is írtam volna? Tulajdonképpen nem is voltunk valami jó barátok. A többiekkel sem. Inkább úgy voltunk abban az időben, mint nehezen összeférő testvérek. Ez a magyarázata annak, hogy lényegében sose felejtjük el egymást, de úgy érzem, semmi több. Már verekedni sem 300