Családi Krónika – Csehszlovákiai magyar elbeszélők 1948-1979

Bereck József - Valahol a második emeleten

én itt születtem a járásban. Sokszor megfordultam már ebben a szállóban. Az ősz férfi nem tudta palástolni csalódottságát. — De a Két hét nyár, az igaz, ugye? — mondta szinte könyörögve. — Kérem, én minden csütörtökön felcserélem az esti szolgálatomat. Még minden folytatását láttam... — Nagyon sajnálom — mondta, és rugalmas léptekkel indult föl az emeleti lépcsőkön. A félemeleten rájött, hogy cigarettát is akart venni. Visszament. A portás a személyazonossági igazolványát tanulmányozta. Amikor észrevette, megzavarodott, el akarta rejteni az igazolványt: — Hehe... tudtam ám mindjárt, hogy csak tréfál a művész úr! A Szászinak olyan a szeme, mint a sasé! Deee... ha nem akarja, nem mondom el senkinek sem, hogy itt van — mondta feloldódva, bizalmaskodóra fogva hangját. — Tegyen föl talán egy sötét szemüveget! Fáradtan leintette az öreg tanácsát, és kért egy csomag Marlborót. Az ősz portás komollyá merevedve köszönte meg a borravalót. Összerezzent. Az ágy eresztékei nyikorogni kezdtek: a nő dobott egyet magán, hátára feküdt, kezével olyan mozdulatokat tett, mintha a takarót akarná magára húzni, aztán feladta: keskeny keze szelíden teste mellé hullott. Óvatosan leereszkedett az ágy szélére. Mozdulataiban akaratlanul is vigyázva, figyelmesen, mintha az ágyban egy gyermek feküdne, aki — ha óvatlanul felébreszti — minden bizonnyal sírni kezd. Védekezni akart az érzés ellen, de a nő közvetlen közelében furcsa gyengédség lett úrrá rajta. Könnyű, vigyázó kézzel elsimította a paplan ráncait, sarkainál fogva feszesebbre húzta a vánkost. Egy kicsit szerencsétlennek érezte magát, mert mást nem tehetett az alvó érdekében. Tehetetlensége tétován lebegett a nő békés álma fölött, akinek arca — mint valami nagy elfeledkezésben — kitisztult, az ajka kissé szétnyílt, szája szögletében parányi nyálcsepp villant meg. Felállt, az asztalhoz lépett, és rágyújtott egy cigarettára. Az asztalon a megírt levél lapjai hevertek. Furcsa, de a levél egyetlen mondatára sem tudott visszaemlékezni. Egy kicsit törte a fejét, de hiába. Csaknem érdeklődéssel ült le az asztalhoz. Ha majd megkapod és elolvasod ezt a levelet, egyszerűen ne gondolj semmire. Csak olvasd el, vagy ne, ha éppen nincs hozzá kedved, aztán tedd a többi levél közé, és ne gondolj rá, ne próbáld megfejteni, hogy miért írtam. Mert, isten bizony, 299