Családi Krónika – Csehszlovákiai magyar elbeszélők 1948-1979

Bereck József - Valahol a második emeleten

kozott egy pillanatig, hogy megálljon-e, aztán a stadiont megkerülve a szállóhoz hajtott. A szálló melletti parkban fiatal lányok nagy élvezettel nyalták a fagylaltot. A portás azonnal megsejtette benne az idegent, ösz pillájú, fürkésző tekintete mintha azt mondta volna: az istenit, én pedig ezt az embert valahonnan ismerem, csak tudnám, hogy honnan. A bizonytalanság még akkor is ott vibrált a tekintetében, amikor sajnálkozva széttárta a kezét: — Sajnos, nincs üres szobánk, művész úr — mondta, az utolsó két szó kiejtésénél mindent egy kockára téve föl. — Turistaszezon van, kérem. Estére egy bolgár és egy lengyel turnust várunk. Ha két héttel ezelőtt tetszett volna foglalni... — Az utolsó szobáig, ágyig sosem szabad kiadni egy szállót! — Igen, művész úr, de nekünk maximálisan ki kell használnunk a főszezont, ősszel már csak az olasz vadászok jönnek, télen meg elvétve valaki. — No, nem baj — mondta megjátszott kelletlen belenyugvással, s az eredmény nem maradt el. — Haaaa... jól meggondolom, egy lehetőség azért lenne, egy szobát valahogyan fel tudnék szabadítani... Egy pillanat, művész úr! — mondta fontoskodva az ősz ember, aztán elkacsázott a magas pult mögötti folyosón. A szálló halljában néhány elburjánzott fikusz, a kávéházban néhány dél óta ott maradt vendég, a lefüggönyözött nagy ablakokon túl a szép park, szűk nadrágos fiatal lányok, fagylalt és szökőkút. — Megoldottam, művész úr! — mondta a portás, miután sebbel-lobbal megérkezett. Leakasztott egy kulcsot a többi közül; idomtalan, 13-as számot viselő, parafa körte fityegett rajta. — Ugye nem babonás? — mondta kedélyesen nevetve. — A harmadikon, kétágyas, az ablaka a parkra néz. Megfelel? Csak rábólintott a portás számító kérdésére. Forgatta kezében a kulcs aránytalanul nagy fityegőjét, és várta, hogy a férfi elkészüljön a bejegyzéssel. A portás hirtelen abbahagyta az írást: — Ugye a művész úr a Két hét nyár tv-sorozatból olyan ismerős? Képzelje, itt töröm az agyamat már tíz perce, és csak most jöttem rá — mondta lelkesen. — Ugye eltaláltam? — Biztosan összetéveszt valakivel — válaszolta kapásból. — Hiszen 298