Családi Krónika – Csehszlovákiai magyar elbeszélők 1948-1979

Bereck József - Biliárd néhány hős emlékére

rályt. Rég tudtam, hogy nem ért a sakkhoz. Mindegy. Éreztem, hogy hiába próbálkozik: a játszmát én fogom befejezni. Nem sikerült kihasználnia az utolsó lehetőséget. Pedig igazán sikerülhetett volna neki a gurítás, hiszen már nem is igen akarta. Valami furcsa szomorúság tükröződött az arcán, s mint a szappanos víz, a szemébe is beszivárgott. Visszatette a dákót a helyére, láttam rajta, hogy már indulni készül a pult mögé, hogy kimérje a konyakokat. Lépései a pingvinére emlékeztettek. Lábát tönkretette a sokéves kocsmároskodás. Kint a söntésben jól látni lába rozzantságát; a pult mögül csak a felsőteste látható, széles válla, fürge keze, hosszú, vékony ujjai, legtöbbször mosolygós, csaknem teljesen ránctalan arca, őszülő halántéka. Ez a Csöllei már sokakat megtévesztett. Néhány közelben lakó asszonyt is. Azt mondják, a kézbesítőnő legkisebb gyerekét is ő csinálta. Úgy hallottam, a felesége egy időben el akart tőle válni, csak sok volt már a gyerek. S most ez a nyílt szomorúság az arcán. Nem tudtam mit kezdeni azzal a szomorúsággal. Megzavart. Nem akartam sajnálni, de sajnáltam. A játékhoz két ember szükséges. Ahhoz is, hogy egy harmadik szülessen. Örülni, szomorkodni, meghalni már egyedül is képes valaki. így lesz vége a világnak. ,,Várj csak, még nincs vége!" Azt hitte, hogy ugratni akarom, mert a következő pillanatban két golyót megjátszottam. „Ezért várjak?" A szeme őszintén vádolt. „Háromszázötvennyolc." Nem nevettem. Sőt, egy parányi igazi bűntudatot is éreztem. Az utolsónak maradt golyót eltökélt szándékkal tettem a kezdőpontra. Az öregekre pillantottam: figyelmük (vagy közönyük) mit sem változott a játék megkezdése óta. Semmi baj, kedveseim! A játék lejátszatott lassan meghaló emléketek tiszteletére; a befejezés ne téveszszen meg benneteket. Érzem, hogy méltó lesz egykori magatokhoz. Magamban kajánul nevettem, hogy az egész játék alatt nem kellett úgy összpontosítanom, mint az utolsó gurításhoz. Nem a legegyszerűbb, legátlátszóbb megoldást választottam, de azért bíztam a sikerben. És még valamiben. Szándékomat óvatosan beleszorítottam a kőrisfa botba, finom, érzékeny lökéssel megsúgtam a szaladásra kész golyónak, aztán mint aki jól végezte dolgát, leültem az asztalomhoz. Közben azért láttam, hogy a huncut piros csontgolyó hűen teljesíti parancsomat: nekiszalad az oldalfalnak, kecsesen eltaszítja magát, majd nekiperdül a homlokfalnak, és onnan elrugaszkodva... 293