Családi Krónika – Csehszlovákiai magyar elbeszélők 1948-1979

Bereck József - Biliárd néhány hős emlékére

ellenkezést nem tűrővé, néhányan máris ugrottak, moccanatlanná markolták a szegény párát, Erzsi, ide a kést... így... no... most fogjátok... Anyám elfordította a fejem, és amikor végre elengedett, az állat már a hátán feküdt, merev lábait az égnek szegezve. Mindenki odasereglett. Némán álltuk körül a tehenet. A toronyban, a falu túlsó szélén utolsót kondult a harang. Hirtelen sovány, magas asszony verekedte át magát az embergyűrűn, jóságos istenem, hát mégis igaz, a Kincses, a drága Kincses, az én egyetlen Kincsesem. Hangja teljesen színtelenné vált, tenyerével eltakarta a szemét, és leroskadt a kimúlt állat pattanásig feszült, kerek hasa mellé. „Kétszáznegyvenhét." A tömeg néhány lépéssel hátrább húzódott. Az asszonyok hangtalanul tördelték a kezüket. Az udvart betöltötte a trokárral megszurkált és szondával öklendezésre kényszerített állatok megkönnyebbült nyöszörgése. Aztán az asszony inas, száraz öklével a tehén dobszerű hasára csapott, energikus mozdulattal talpra állt, és szürke tekintetével az elnököt kereste: Hát ezért járkáltál a nyakamra, János, ezért agitáltál, hogy aztán saját kezűleg elmetsszed a nyakát... Pódafai János kezére lassan rászáradt a vér. „Kétszázhetvenkilenc." Egy pillanatra úgy látszott, mintha szíven vágta volna, hogy az asszony elment, meg sem várva a magyarázkodást. Tekintete valami biztos pont után kutatott, mintha egyszeriben elvesztek volna a gondolatai, de aztán alig észrevehető átmenettel feladta. Igaz, Kincses a legjobb tehenünk volt, mondta meglepően tiszta hangon, de nem lehetett megmenteni, tudjátok mindnyájan, hogy nem lehetett megmenteni, de a többi huszonhét megmaradt, nézzétek, és én nem akarom, hogy valaki nekem itt siránkozzon, átkozni átkozhat bárki, akár megérdemlem, akár nem, de ne siránkozzon nekem itt senki, mert, az úristenit neki, milyen paraszt az, aki dércsípte előtt ráhajtja a marhát a harmatos herére! „Háromszáznégy." Olyan indulattal kezdte mosni véres karját a kifutó melletti betonvályúban, hogy senki se merte megemlíteni a két tehenész nevét. Miután anyám megállapította, hogy vöröstarka Piroskánk nincs a szerencsétlenül járt állatok között, kézen fogott, és hazavonszolt. „Lejárt!" Kis odújában az időmérő óra egy jól hallható kattanással megszűnt duruzsolni. „Háromszáznegyvenen állsz!" Olyan ember hangjával mondta, mint akinek semmi esélye sincs. Fogadni mertem volna, már arra sem gondolt, hogy esetleg bábut döntök. Mindössze három golyó maradt fenn a biliárd posztóján. Gyakorlatilag tehát nem hozhatta be az előnyömet. A sakkozó ilyen helyzetben elfekteti a ki292