Családi Krónika – Csehszlovákiai magyar elbeszélők 1948-1979

Bereck József - Biliárd néhány hős emlékére

partit. Tiltakozni nem tudtok, mert fogalmatok sincs, hogy miről van szó. El sem tudjátok képzelni, hogy fel-felvillanó képetek pezsdítő hatású is lehet. Éppen egy kora esti biliárdnál. Vagy másképpen fogalmazva: angyalian semlegesítitek a túlzott igyekezetet. Ami persze ugyanaz, és éppúgy jó. Mert habár minden éremnek két oldala van, néhány képnek mégis a színe a fonákja. És én úgy elverem a Csölleit, hogy többé nem lesz kedve dákót fogni a kezébe. ,,Nézd, így kell ezt megjátszani! Ezek a falak itt csupa derékszöget zárnak be. Egyszerű az egész. Olyan szögben vágódik el a faltól a golyó, amilyen szögben becsapódott. Logikus? A többi már a te dolgod. Besózod balról, megpaprikázod jobbról... Ki hogyan szereti. Vagy...: tudja? Hát ami azt illeti, ebben is van valami igazság. Szóval így!" Előre tudtam az eredményt, nemigen érdekelt a kocsmáros, s egyik pillanatról a másikra láttam magamat, amint botladozva anyám mellett szaladok a Csiba-major felé. Fiatal anyám minden ereje és rémülete a lábában és érdes tenyerében vibrált, nem csoda, hogy már a kisbári kanyar után elakadt a lélegzetem. A levegőben valami kegyetlen, ismeretlen, eddig nem tapasztalt dolog pernyeszagát véltem érezni. Kilincsek nyikordultak, utcakapuk csapódtak, ijesztően hallgatag asszonyok, férfiak, öregek csatlakoztak hozzánk. Rohanó lépteink alatt tompán dobogott a föld. A keleti szél kipirult homlokunkhoz verte a vészharang hangját. „Piros, két fallal: kétszáztíz." A major udvarába érve megdöbbentő kép fogadott bennünket: szanaszét — mint ügyetlenül felfújt ballonok — a szövetkezet tehenei hevertek. Gumikötényes, feltűrt kézelőjű férfiak szaladgáltak a kínosan nyöszörgő állatok között, kurta, izgatott szavak pattogtak a levegőben, már kékül az orra, Ernő, hozd a trokárt, a szonda már nem segít, gyere már, az istenit... na, szúrd csak a horpaszába... mit vagy beszarva... szúrd már, nem oda... feljebb... oda! A tehén teste megrándult, s a következő pillanatban erős párasugár lövellt elő a horpaszából, na, na, ne félj, Pöttyös... ne félj, bogaram... így, derék boci vagy... Anyám fürkésző szemmel figyelte az; állatokat, ügyet sem vetve a szaladgáló, kiabáló, kiöklendezett spenótra emlékeztető herétől mocskos férfiakra. Tehetetlenül vergődtem érdes tenyerében. Aztán megpillantottam Pódafai Jánost. A kifutó korlátja mellett egy elkékült orrú, fuldokló tehén fejét csavarta hátra a szarvánál fogva, ide, emberek, fogjátok le, ezen már nem lehet segíteni... Hangját a túlfűtött izgalom és a józanság keveréke tette 291