Családi Krónika – Csehszlovákiai magyar elbeszélők 1948-1979

Bereck József - Biliárd néhány hős emlékére

elbánna az enyedi cigányasszony okkal. Akkor, amikor én is kinn rekedtem, és a cigányasszonyok öklükkel verték az orruk előtt becsapott ajtót, nem bírta sokáig, megjelent a küszöbön: Menjenek a fenébe, én is csak a Nácinál veszem, van a boltban elég, hát mit gondolnak, jótékonysági egylet vagyunk, vagy mi. Szájából keményen, indulatosan recsegett a szó, a szeme türelmetlenül szikrázott, de a tarka szoknyás cigányasszonyok szemmel láthatóan kelletlenül vették tudomásul a határozott elutasítást. A Iegpofásabb közülük Lajos bácsi elé pattant, csípőre tette a kezét: Hát ezt mondja a bolondnak, Lájos úr, ne nekünk, míg hogy maga is a Náciná veszi, egy kis gódeszunk azír nekünk is van, bizony, még itt is — és megpaskolta kidüllesztett kerek fenekét. A többiek rikoltozó hahotázásba kezdtek, meztelen talpukkal fölverték az udvar porát, előre-hátra buktak a nevetéstől, hasukat, combjukat csapkodták. Lajos bácsi fájdalmasan, sértett tehetetlenségében néma szoborként állt a raktár ajtajában. Nem tudom, hogy akkor éppen volt-e a boltban petróleum. Mindenesetre örültem, hogy engem nem vett észre. Csöllei következett. Biztosan ideges volt már, mert nem ért el semmit. ,,A fenébe is, ezt az állást pedig mindig megjátszottam. Úgy látszik, elfordult tőlem a szerencse." Dákója üresen koppant a padlón. Oldalt megemelt karja szárnyszegetten hullott vissza. Láttam rajta, hogy ha nem is egészen, de megadta magát. Logikus. Egy bizonyos alaphelyzet két ember közül csak az egyiknek lehet kedvező. Nem tudhatta, hogy ugyanazon cél elérésére nem minden esetben elegendő ugyanazon szándék. Főként a mi esetünkben nem. Igaz, éppen csak kiegyenlítettem, de ettől függetlenül tudtam, hogy vitathatatlanul, meggyőzően elverem. Hogy miért tudtam? Talán mert öt perccel tizenkettő előtt rájöttem, hogy lényegében nem akármilyen emberek előtt játszom? Mert ha varjúi nem is, de emlékként meghatározható hősi mivoltuk elvitathatatlan? Talán ezért. Ma már örülnek minden estének és minden reggelnek. Ma már nem isznak annyi féldecit, ahányat akarnak. Nem számít. De arra azért még jók, hogy néha, egy bizonyos időben és helyen, mondjuk, a kocsmában találkozzanak (még az sem számít, ha rendszeresen ott van velük Herczeg András, aki vasúti pályamunkás volt a nyugdíjkorhatárig, és Hundzsa, aki viszont éjjeliőr — még azon túl is), és találóan vagy nem, ki lehessen mondani rájuk: a szövetkezetesítés időszakának hősei voltak, emléketek testvérek között is megérdemel egy partit. Egy fölényesen megnyert 290