Családi Krónika – Csehszlovákiai magyar elbeszélők 1948-1979

Bereck József - Biliárd néhány hős emlékére

a patkókat, viharlámpákat, ökörláncokat, ekevasakat, ékszíjakat, különböző szögeket tartalmazó zacskókat, gépzsírral teli dobozokat, gumikötényeket, lakatokat és fejőkannákat. „Hetvenöt." Én voltam a legszerencsétlenebb, amikor kinn a falu végén, a szövetkezet telepén felépült az új központi raktár. Nem bizonyíthattam többé Lajos bácsi előtt számolókészségemet, nem lettem részese egyfajta kora esti lelkiismeret-vizsgálatának, és nem hallgathattam némán, amikor számolás közben — mintha csak magának beszélne — azt mondja: Mert nagy felelősség ez, fiam, én vagyok a raktáros, de amit látsz (kezének behatároló-meghatározó ívét soha el nem felejtem), az mindenkié, látod, ez a felelősség, mert azt mondanák: Tópart Lajos, mi bíztunk benned, de te visszaéltél a bizalmunkkal... Szinte vigyázzba merevedve hallgattam olyankor, mert bizonyítani vagy szavaival ellenkezni nem tudtam, csak éreztem, hogy egy ritka pillanatában csak velem beszélt így a darabos ember. Mindenki mással nyersebben, kurtábban közölte volna becsületessége egyszeregyét. „Kilencvenhárom." Felnevettem. A kocsmáros félreértette. „Nem gondolod, Dodó, hogy egyszerre ennyi is elég?" Egyre lehangoltabban jegyezte a találataimat... Nem számított ilyen váratlan fordulatra. Az igazat megvallva, én sem. Csakhogy már beleéltem magamat, hogy megy. Mindig beleélem magamat, ha valami megy. Majd ő is megszokja. Mint ahogy Lajos bácsi megszokta, hogy Tópart helyett Tópartinak hívja mindenki. Különben ezért nevettem. Másoktól hallottam, hogy régebben sokat ellenkezett, gyűléseken is közbevágott, hogy márpedig ő Tópart Lajos, és nem Tóparti, s ha valaki még egyszer Tópartinak fogja szólítani, akkor... Sosem fejezte be éles hangú figyelmeztetéseit azokon a gyűléseken, s az eredmény: ma már nagyon kevesen tudják, hogy a valódi neve egy i-vel rövidebb. „Száztizenöt." Nem akartam, hogy ellobbanjon a húsz év előtti raktáros képe: „Biztosan?" Csöllei arca világosan bizonyította, hogy a reménytelenség és a düh édestestvérek. „Emberek! Hát nem számoltam rendesen?" Kérdésével külön-külön mindegyikük arcát végigpásztázta. A varjak sorjában bólintottak. Lajos bácsi is. Csak azért, hogy félreértse, ismét elnevettem magam. Élveztem a helyzetet. „Százharmincöt." Nahát, ilyen húszast se csináltam még soha! Megy ez, Lajos bácsi, mint az ágyba ka..., ugye? Ahogy az öreg arcába pillantottam, éreztem, hogy ma már simán 289