Családi Krónika – Csehszlovákiai magyar elbeszélők 1948-1979

Bereck József - Biliárd néhány hős emlékére

legközelebb, s amikor számban a fityegő cigarettával feléje néztem, asztala fölött rögtön felém nyújtotta tömzsi szivarjának parázsló végét. Igen, akkor, amikor a cigarettám vége alig hallható sercenéssel tüzet fogott, jöttem rá arra, amit tulajdonképpen már régen tudtam. Magamban még sosem fogalmaztam meg így. Előbb talán nem is lehetett, csak most, majd negyedszázaddal később, a kocsmai biliárd előtt állva, ölnyi kőrisfa botot szorongatva. Pedig világos az egész: ők mindnyájan — Lajos bácsi, Kis Nagy Gyula, Beke Samu, Pódafai János és Görcs László — a szövetkezetesítés korszakának hősei voltak. Ahányszor csak találkoztam velük a kocsmában, éreztem, az öregségen kívül még valami összeköti, hasonlóvá teszi őket. Ez az érzés mindig szinte csökönyösen kísértett, de a felismerés, a meghatározás töprengés nélkül sosem ötlött fel bennem. Csak akkor, amikor Csölleinek már százhúsz fórja volt, amikor egy pillanatra abban is kételkedni kényszerültem, hogy jobban tudok játszani, mint ő, s amikor a harcsabajszú Lajos bácsi biztatóan felém bökte suta szivarjának parazsát. Felszabadultan mélyeket szívtam a cigarettámból. Szó, ami szó, ma már elég rozzant hősök, gondoltam magamban bocsánatkérő örömmel, s az asztal fölé hajoltam, felmértem a golyóállást, aztán lágyan (finom belső nyeséssel) kigurítottam a piros csontgolyót. Nem is igen figyeltem az útját, felvillant előttem a kép, amikor a fiatal, repedt sarkú enyedi cigányasszonyok nagy ricsajjal, könyörögve, kabátja ujját húzogatva követték Lajos bácsit az anyagraktár felé: Lájos bácsi, csak níhány decit, a bótba nem vót, isten bizony, Lájos úr, higgye el, a csórék fínek a sötítbe, hát mi a' magának, Lájos úr, níhány deci petrólejumba nem fog belehaani a jéerdé. Mint egy vezér, öles léptekkel haladt az élükön, de a raktárba érve (az anyagraktár néhány évig a szomszédunkban volt) becsapta előttük az ajtót. „Negyvenkettő." A kócos hajú asszonyok megtorpantak, de nem tágítottak. Tovább mondták a magukét, és a nyomaték kedvéért öklükkel hébe-korba az ajtóra is rácsaptak. Én is kinn rekedtem, de tudtam, hogy Lajos bácsi mit csinál a raktárban. Sokszor voltam benn nála. „Ötvenhét." Újra és újra segítettem neki átszámolni a borjúköteleket, a falon lógó vadonatúj lószerszámokat: külön-külön a zabiákat, komotokat, istrángokat és gyeplőszárakat. Emlékszem, akkor egészen elbűvölt a sok új dolog alkotta gazdagság. Minden alkonyatkor türelmetlenül vártam, hogy feltűnjön házunk előtt Lajos bácsi határozott alakja, hogy aztán utánasettenkedjek, és szertartásnak is beillő ünnepélyességgel megszámoljuk 288