Családi Krónika – Csehszlovákiai magyar elbeszélők 1948-1979

Bereck József - Biliárd néhány hős emlékére

láttam rajta, hogy ő is hallja a keringőt, látja a csodálatos fénnyel sziporkázó csillárt, érzi Szlávik tanító úr karjának szilárd támaszát... Viszolyogva elnéztem kettőjük között, amikor Szidónia néni himbálózó felsőteste természetellenes pózban megmerevült, dióarcának mély ráncaiban, mint sziklába vájt patakmedrekben a víz, keserű gyűlölet kezdett csordogálni, szemében eszelős, sárga fény villant: Nem hagyta végigálmodni, nem, az a nyavalyás — tört fel belőle meghökkentő hevességgel —, egész éjszaka nyögött, forgolódott az ágyban, így a gyomra, úgy a gyomra, pedig tudhatná a vén marha, hogy ilyen korban azzal már semmit sem lehet kezdeni. Mély lélegzet után tehetetlenül lapos ölébe ejtette a kezét: Semmi szépet nem kaptam tőle egész életemben, Bözsi, semmi szépet, és még most sem engedte végigálmodni... Kitört belőlem a nevetés. El tudtam képzelni, hogy az azt követő táncot Bélán Ernő segédjegyzőnek vagy éppen Kornits hadnagynak ígérte. Úgy néztek rám, mint egy szentségtörőre. A söntésbe finom szürkeség lopózott. Lassan, kitartóan szivárgott be a falak hajszálér repedésein. Nem is vettem észre mindjárt, hogy számolok: a kocsmárossal együtt kilencen voltunk. ,,Gyere, Dodó, lejátszunk egy partit." Mintha csak úgy mellékesen mondta volna. Jóformán nem is nézett rám. Néhány poharat még elmosott, eligazított a pulton, csavarintott egyet a sörpumpa nyomásszabályozóján (persze erre csak a mozdulatából következtettem, hiszen az asztal mellől nem láthattam a pult mögé), aztán vizes kezét pincérkabátjába törölve az éttermen át kijött a söntésbe. A varjak felütötték a fejüket, és tollászkodni kezdtek. Tudtam, hogy unatkozik. Mindig így szokott lenni. Ha nincs vendége, játszani akar. Az öregek nem számítanak, egy-egy sör egész estére elég nekik, más meg ilyentájban nem szokott betérni a kocsmába. Csodálkoztam, hogy a kocsmáros javaslatára berzenkedni kezdett bennem valami. Pedig közeledése egy őszinte gyerekre emlékeztetett. Különben ilyen is volt: gyerekesen őszinte (bizonyára nem mindig), játékos és tolakodóan közvetlen. „Most nem akarok játszani." Bosszantott, hogy nem volt elég meggyőző a hangom, pedig igazán nem akartam játszani, fáradtnak éreztem magamat. Nem, az istennek se, ismételgettem magamban, mert tudtam, hogy nem hagyja annyiban. „No gyere, te úgyis jobban játszol!" Az öregek úgy fordították széküket, hogy láthassák majd a biliárd 284