Családi Krónika – Csehszlovákiai magyar elbeszélők 1948-1979

Bereck József - Biliárd néhány hős emlékére

BILIÁRD NÉHÁNY HŐS EMLÉKÉNEK Mind ott voltak. Még azok is, akik reggelre el-elszállingóznak. Úgy látszik, nem tartanak lépést az idővel. Reggel nálunk féldecit szokás inni, azt meg sokan közülük nem bírják. Vagy így, vagy úgy. Persze, egyre megy, hiszen legtöbbször nem az a legfájdalmasabb, hogy egy megszokott, szinte beidegződött valamiről lemondjunk, az még valami fölemelőt is rejt magában, hanem inkább az ok vagy az okok tudatosítása. Ezt, persze, a kora esti sör mellett nem látni rajtuk. Zsebükben már a nap, egy újabb győzelem, arcvonásaik szemmel láthatóan tiszták, mozdulatlanságuk olyan bölcsességről tanúskodik, amelyben kételkedni nem lehet, s melyet bizonyítani — képtelenség. Mindnyájan túl vannak már a keserű felismerések idején. Szép, galambősz varjak. Hallgatnak, mert alkonyatra elfelejtik éjszakai álmaikat. Hallgatnak, pedig egy-egy sikerültebb álom kikívánkozik belőlük, de józan reggeleken, amikor még képesek volnának rá, szégyellnek beszélni róluk. Az öregasszonyok mennyire másak! Szidónia néni arca szinte átszellemült néhány napja, amikor egyszer csak fölfigyeltem egyre forrósodó hangjára: Istenem, milyen szép volt, milyen végtelenül boldog voltam, torkomban dobogott a szívem, szédültem a boldogságtól, nem is láttam Szlávik tanító úr arcát, csak a kezét éreztem a derekamon, csak a megnyugtató, hűvös, erős kezét, nem láttam fejem fölött a csillárt sem, a millió fénnyel sziporkázó csillárt, de éreztem, hogy ott van, mindent csak éreztem, karcsú derekamon (egy pillanatra kihúzta magát a széken, végigsimított aszott oldalán) éreztem Szlávik tanító úr kezét, hollófekete hajának brillantinillatát, istenem... Minden szempár minket nézett a hatalmas márványoszlopok mellől, öblös, párnázott karosszékek mélyéről, tükrök fényes lapjáról, minden csodálkozó, izgalomtól fűtött, elismerő szempár... Már nem is folytatta, kiszáradt, olasz dióra emlékeztető arcát konyhánk százas villanyégője felé fordította, és ritkuló ősz pilláit lehunyva ütemesen, lágyan himbálózott a széken. Anyámat figyeltem, 283