Családi Krónika – Csehszlovákiai magyar elbeszélők 1948-1979
Bereck József - Vihar előtt
innia, s talán a lovai is figyelmeztették volna: öreg, te ittál, ne ülj fel a bakra, abból baj lehet; persze az öreg mindig tudta, mikor szabad innia, a baj éppen akkor történt meg vele, amikor talán még vizet sem ivott. Láttam, úgy nézett ki a gipszben, mint egy középkori lovag, egy kicsit nevetséges is volt, mert a gipsz követte háta görbe vonalát; a hátát már nem lehetett kiegyenesíteni, hiszen lassan, hosszú-hosszú évek során görbült meg. Sokan azt mondták: szerencséje van, mert a lábai épen maradtak. Rá két hetire már eljött a kocsmába, s azóta is mindennap. Sajnáltam akkor az öreget, a gipsz egészen a szájáig ért, hátul a feje búbjáig, az állát nem is tudta megborotválni — ősz, sima szőrzet kandikált elő a meglazult páncél alól. A gipszet néhány hónap elteltével levették róla, de a bakra már nem ült fel többé, hirtelen megöregedett, s most idegesebb, mint máskor: már a harmadik féldeciért intett a kocsmárosnak. A kopasz nem érezte át a vihar előtti fél óra ünnepélyességét. Belépett a söntésbe, verejtékező arccal, tántorgó léptekkel a pulthoz ment, hangosan rendelt. Néhányan összenéztünk; nem bocsátottuk meg neki a részegségét. A három pályamunkás fizetett és elment. Az utánuk maradt csendet csak az újonnan érkezett férfi fészkelődése zavarta. Egy pillanatig arra gondoltam, hogy miért nyiratkozik kopaszra egy erőteljes középkorú férfi, de félbeszakítottam a gondolatot, mert éreztem, hogy a kopasz nem elégszik meg a fészkelődéssel. Láttam: szólni készül. — Egyre több cigány lesz Kisbáron — mondta —, egyre több cigány. Ollé Gyula egy pillanatra feléje nézett; mi szentségtörőnek tartottuk, nem is azért, amit mondott, hanem hogy egyáltalán megszólalt, hisz mindnyájan tudtuk, az öreg fia két cigánygyereket fogadott örökbe. A kopaszt bizonyára dühítette, hogy mindenki elkerülte a tekintetét. A kocsmáros a recsegő rádióhoz lépett s kikapcsolta. — Persze, te csak hallgatsz, fütyülsz az egészre — mondta egyenesen az öreg felé fordulva. A szavak úgy ropogtak, mintha kosárnyi kockát öntött volna ki egy márványlapra. Azt vártuk, azt akartuk, hogy Gyula ne szólaljon meg, eressze el füle mellett a kopasz gúnyos-dühös megjegyzését, legyen méltóságteljes, fölényes, mint egy Buddha-szobor, de ő megszólalt: — Minek ez, koma, nem szép dolog itt veszekedni — mondta ősz-sze280