Családi Krónika – Csehszlovákiai magyar elbeszélők 1948-1979

Bereck József - Vihar előtt

líd hangján —, sose bántottalak téged, minden rokonomat szerettem, nem haragszom senkire. Mint nagy, ezüst testű halak úsztak az öreg szavai a söntés-akváriumban. A kopasz hirtelen felhajtotta az italát. — Mer' cigány vagy te is, koszos cigány — sziszegte. Szinte vezényszóra álltak fel az asztaltól. Ollé Gyula arcán két élénkpiros folt jelent meg, két olyan folt, amilyet a vízbe mártott piros krepp-papír hagy maga után. Azt a két foltot már többször láttam, mindig azt gondoltam, hogy a fél deci rum csinálja. Szinte mindnyájunkat meghökkentett még mindig csak szelíd, sajnálkozó hangja — Ejnye, ejnye, koma, ilyet nem kellett volna mondanod —, de tovább nem folytatta, mert a kopasz odatántorgott hozzá, homorú mellén megmarkolta a kabátját, elvonszolta az asztaltól. — Mit nem kellett volna mondanom? — recsegte, s nem mertem senki szemébe nézni, mert a tekintetek azt követelték volna tőlem: Fiatal vagy, erős, lépj közbe, ne tűrd ezt a disznóságot! Nem néztem senkire, mert még soha olyan vágyat nem éreztem, hogy kipróbáljam: győz-e az igazság, tisztán éreztem, hagynom kell az egészet; hogy hangosan úgysem fog biztatni senki, még akkor sem, ha nem érzik ugyanazt, amit én. Még akkor sem mozdult meg bennem semmi, amikor a kopasz markoló keze ellökte az öreget, s az tehetetlenül a biliárdasztal zöld posztójára esett. Az öreg keze nem zuhant rá a posztón heverő kőrisfa dákóra, de tudtam, hogy rátalál, s bütykös, gyenge ujjai görcsösen ráfonódnak majd az egyenes, erős bot vékonyabb végére. Tovább nem vetítettem előre a történendőket, megnyugtató érzés áramlott szét a testemben, megvártam, míg a magasra emelt dákó gyors suhintással csattan a részeg férfi kopasz fején, majd cigarettára gyújtottam, és néhány kortyot ittam a maradék sörömből. A kopasz megtántorodott, fején felrepedt a bőr, a második ütés után térdre rogyott, fejét, arcát elöntötte a vér; nem számított ilyen váratlan fordulatra, mert még a kezét se bírta védekezésre emelni. Ollé Gyula még négyszer lesújtott, falfehér arcán élénkebbé vált a két piros folt. A hatodik ütés közben a bot éles reccsenéssel kettétörött, s a belsejéből — vattával kibélelt ágyacskából — egyujjnyi ólomrudacska hullott a padlóra. Ez meglepett. Az öreg zihálva szívta magába a levegőt, és néhány pillanatig az előtte fekvő férfira meredt. Ösztönös mozdulattal dús, ősz hajába túrt, 281