Családi Krónika – Csehszlovákiai magyar elbeszélők 1948-1979

Gál Sándor - Bontás

abroszra hullott. Utána kimosták, kikeményítették, s egy évig érintetlenül állt a szekrényben. Volt ennek az abrosznak egy kisebb párja is; ezt lábtörlésre használták. Aki a káposztát gyúrta, az utóbbi években rendszerint Kisgergő, gyúrás előtt alaposan kiáztatta a lábát, s utána ezzel a kisebb vászonabrosszal törölte meg. Mindez együtt adta a káposzta eltevésének azt a varázsát, ami Gergő mester számára ünnepivé tette a legsilányabb hétköznapot is. A tegnapi nap is ilyennek indult, bólintott a kocsmaasztal fölött egyet a mester, de aztán minden elromlott. Igaz, hogy nem Kisgergő kezdte, hanem ő maga, de nem rosszakarattal, csak már kellett, hogy kimondja azokat a kérdéseket, amelyek tövisként böködték a belsejét. S még csak nem is maga miatt, hanem a felesége kedvéért. Mert ő, Gergő mester, értette az unokája beszédét, de a felesége nem. Ez volt a baj. Kisgergő pedig se szó, se beszéd, szájon vágta a második kérdés után. Jó, jó, hát beszélje az anyja nyelvét az unoka, ha már úgy hozta a sors, de azért a nagyanyja nyelvéből is ragaszthatnának rá pár szót. Hiszen senki se károsodna attól, ha a gyerek a nagyanyja szavát is értené, ha a narancsot vagy csomag cukorkát, amit csak neki tartogat, meg tudná köszönni... Nem akart ő semmi rosszat; Kisgergő feleségét se akarta megsérteni, hiszen kedvelte a menyét. Nem, nem volt joga Kisgergőnek arra, hogy kezet emeljen az apjára. Nem volt joga, mégis megtette. De miért? Az öreg kőműves hiába kereste fia indulatainak az okát, nem találta. Ahogy ezen gondolkodott, felrepedt ajka lüktetésén túl a szíve körül valami más, súlyosabb lüktetés kezdődött. Minél tovább nézte a kocsmaasztal viaszosvászon térítőjét, egyre többször fogta el a gondolat, hogy végső soron valahol, valamikor ő, Gergő mester, követett el hibát. De a gyökerekig nem tudott leásni gondolataival. Nem ismerte azokat az utakat, amelyeken olyan mélyre lehet ereszkedni. Azt értette, ami megfogható volt: a követ, a simítófát, a függőónt, a zsalufákat... Ami tegnap este történt, annak megértéséhez pedig ez kevésnek látszott. Érezte, tudta. De csak most, hogy mindaz, ami megtörtént — megtörtént. Felrepedt ajka, a seb, amely azóta sötétbarnára varasodott, indította el gondolatait azokra a területekre, amelyeket eddig meg sem próbált bejárni. Hiszen csak azt tette, amit mindenki más megtett gyermekei jövője érdekében. Adta olyan iskolába, amilyen volt, s később maradt minden, ahogy elkezdték, s azért se szólt, ha otthon, egymás között már nem is beszéltek magyarul. Nem, ez nem volt egészen így, állította meg a gondolatokat magában. Nem volt egészen így, mert mind a három 249