Családi Krónika – Csehszlovákiai magyar elbeszélők 1948-1979

Gál Sándor - Bontás

gyerek magyarul konfirmált... A tegnapi eset azonban azt mutatta, hogy ez kevésnek bizonyult. Azt, hogy ez semmi volt. Semmi. Az öreg kőművesmester feje előrebillent a József utcai kocsmában. Hallotta újra, ahogy az arcán csattan Kisgergő erős tenyere, látta, ahogy szétrúgja a leszelt káposztahalmot, ahogy felöltözik, és feleségével, gyerekével köszönés nélkül kimegy az ajtón. Öreg Gergő az ürességet s a csendet is újra érezte, amelyet maguk után hagytak. Sokáig semmi más nem volt, csak üresség és csönd. Minden megmerevedett, megdermedt. Kívül és belül egyaránt. A szétrúgott káposztahalom, felbillent szék, a káposztagyalu. Mint a József utcai romok, mint a kibontott, felmeredő tűzfalak, az egyszervolt otthonok romjai, a felépíthetetlenek, az elpusztítottak, az újraformálhatatlanok. Gergő mester egyszeriben megértett valamit mindabból, ami történt, de azt a valamit nem sikerült megneveznie. Tudta, látta, érezte ezt a valamit, de a nevét nem találta; nem volt szava rá, hogy fennen kimondja, hogy könnyítsen önmagán a kimondás által. Valami olyat érzett magában, mint egyszer régen, amikor mélyen egy hegy gyomrában alagutat építettek, s egy része váratlanul beomlott. Egy reccsenés volt az egész, a szemét se volt ideje lezárni, s már mindent sötétség borított; kialudtak a fények, és csenddé fagyott minden hang. Lám, nézett föl hunyorogva a kocsmát bevilágító villanykörtére, milyen kevés kell ahhoz, hogy valami leomoljon. Néha elég egy hiányzó szög, néha elég egy fájdalmas kérdés kimondása, s ami egy volt, ami szilárd egész volt, darabokra hullik, szertefröccsen, mint betonon az üvegedény. A csaposon kívül csak Gergő mester volt a helyiségben. Az öreg fölállt, odabotorkált a söntéshez. „Tölts még eggyel", mondta a csaposnak, aki a söntésre könyökölve nézte a padlót. A csapos két tiszta poharat koppantott a söntés pléhburkolatára. „Gergő mester, maga az utolsó vendégem — mondta a csapos. — Ezt a kört én fizetem." Megtöltötte a két poharat, és ittak. „Holnap itt örökre zárórát csinálunk", jelentette be a csapos, amit mindketten amúgy is tudtak, és ismét teletöltötte a poharakat. „Tudom — mondta Gergő mester —, jövő pénteken már nem lesz József utca." Megitták a rumot, kezet fogtak. Gergő mester kinyitotta az ajtót, s a lassan szitáló esőben elindult hazafelé. A József utca egykori házai helyén nagy halmokban ázott a tégla, a törmelék, s az út két oldalán nehéz gépek körvonalai sötétlettek. Egy-két év múlva itt tízemeletes házak lesznek, gondolta a mester. Ezeket a romokat eltakarítják, s a József utcának az emléke is elvész. Aztán az jutott az eszébe, hogy 250