Családi Krónika – Csehszlovákiai magyar elbeszélők 1948-1979

Gál Sándor - Családi Krónika

— Igen. Nagyapádról mindenki azt mondta, hogy zsarnok természetű volt. Nagyanyádat sokszor megverte. Soha semmi se volt jó úgy, ahogy nagyanyád vagy anyád és testvérei azt csinálták. József nagybátyád halálával kapcsolatban már említettem ezt az előbb. Károlyi József, aki szomszédja volt, mondta, hogy egyszer lavórral verte nagyanyádat. — Lavórral? — Azzal! Károlyi Józsi bácsi még a színére is emlékezett, kék lavór volt. — Hihetetlen. — Persze, mert megtörtént. — Én nagyanyám helyében megöltem volna az öreget. Vagy otthagytam volna. — Megölni megölhette volna, de otthagyni, azt nem lehetett. — Miért? — Hűséget esküdött nagyapádnak, s az eskü szövegét ők még szó szerint értelmezték, s be is tartották betűről betűre. A „holtomiglan holtáiglan" szent volt, akárcsak a „hitetlenül el nem hagyom"... — Igen... De mégis, hogy élhettek így? — Megéltek, mint a többiek. Egymást okolva a szegénységért, nyomorúságért, bajokért, mindenért, amit el kellett viselniük az életükben. Mégis azt mondom, hogy a nagyanyád szerette nagyapádat. Három gyereket szült neki. Két fiút, s az anyádat közéjük. — Egy se él már! — Egy se. Pedig még mind a hárman élhetnének. Józsefet elvitte a tüdővész, sorolom magamban, Lajost agyonlőtték, István anyját pedig a bika roppantotta meg... Szomorú sor, halálosan szomorú sors. A miénk. — Nagyanyámmal mi lett? — Fél év múlva a szüle mellé temették. — Miért a szüle mellé? — Ez volt az utolsó kívánsága. — Valamit nem értek — mondja István. — Te azt állítod, hogy szerette a nagyapámat. — Azt. — Akkor miért nem akarta, hogy vele egy sírba temessék? Mint apám mellé anyámat? Ránk sötétedett a szobában. István Szűcs kérdése megállt a sötétség240